Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - TÁVLATOK - Világiak az egyházközség életében
szűnik a plébánia „hivatali',-jellege és kooperációs csoporttá alakul. Az átszervezés szentírási alapja a szentpáli karizmák szellemében történik a testvériség, a kollegialitás, az embertársi szolgálat (diakonia) és a munkamegosztás alapján: „A lelki adományok... a szolgálatok különfélék... mindezt azonban egy és ugyanazon Lélek műveli" (1Kor 12,4.11.) az egyház közösségi célja szerint. Az összetartó erő nem a tekintélyt parancsoló alárendelésengedelmesség, hanem a testvéri együttműködés. Ez utóbbinak alapja egyrészt a hívek közvetlen részesedése az általános papságban, másrészt sokféle testi-lelki szükségletük kielégítése. A világiak végzik a tanítást: a felnőttképzést, katekézist, a szociális munkát, de részesednek a lelkipásztori tevékenységben is: felolvasók, önálló igehirdetést tartanak, áldoztatnak, ügyintéznek. A papnak csak a szigorúan kultikus hatáskört tartják fenn. A team-plébánia előnyét a pap is megérzi, mert mentesítik a túlterhelés alól, végezheti saját munkáját, előkészítik feladatát, és terveiben nem marad magára. Fellazul a papságban a ma annyira terjedő sikertelenség, szerepbizonytalanság és azonossági krízis érzése. A lelkipásztori életben a régi cím és rang helyett a funkcionális feladat kerül előtérbe. A plébánia így valódi munkaközösség lesz, papok és világiak együttes közössége, a szentségi élet, a hitképzés, a szociális és lelki tanácsadás és a közösség vezetési feladatainak megvalósítására. így lesz a plébánia a papok és laikusok teamjévé. A szakcsoportok más formát is ölthetnek: a papok szakcsoportja, akik egy központban (városközpontban) laknak és kijárnak a lakótelepekre, faluközpontokba, különböző típusú egyházközségek ellátására. — A laikusok csoportját az egyházközségben összegyűlt és kipróbált világiak alkotják, akik teológiai tanulmányt végezhetnek, átveszik a felnőttoktatást, ellátják a papnélküii egyházközségeket: egy idő után ezek a „viri probati", nős férfiak papszentelésre is javasolhatók. Különösen fiatal férfiakra van szükség, hogy ezzel egyensúlyozzák a klérus elöregedését. (Vö. a Svájci Püspöki Szinódus határozata 1975. nov. 30.) Wilhelm Stammkötter dómplébános a münsteri püspökség tapasztalatait közli, ahol a már eddig is működő lelkészsegítők és lelkészsegítőnők mellé elsőnek állították munkába a laikus teológusokat és teológusnőket (Neue Mitarbeiter im pastoraien Dienst, Diakonia, 1973/5.). A világi teológusok itt teljes hittudományi akadémiai végzettséggel a püspökség szolgálatában állnak, de rendszerint egyéb szakmával is rendelkeznek: szociológiát, pedagógiát, pszichológiát, vagy karitásztudományt végeznek. A gyakorlati lelkipásztori szolgálatra készülők kétéves gyakorlat után szakfőiskolát végeznek (Padernbornban), utána katekézis oktatást és egyéb lelkipásztori szolgálatot teljesítenek. Függetlenített munkaerők, a püspökség fizeti őket. (Megemlítjük, hogy ezekben az egyházi közösségekben nem az anyagiak, hanem a papi hivatás hiánya okozza a nehézséget.) II. Pap nélküli plébánia. Bármennyire is sajnálatos, számolni kell olyan esetekkel is, amikor a plébánia pap nélkül marad. Ezt az állapotot nem lehet véglegesíteni, a hiányzó pap pótlására különféle megoldásokat keresnek, miközben az egyházközségi világiak folytathatják működésüket. A keresztény közösségeknek, mint egyházközségeknek maguknak kell ellátniok a lényeges funkciókat: igehirdetést, diakóniát, liturgiát. Az egyházközségi világiak folytatják a plébániai katekézist, felnőttek oktatását. De egyesek vezethetnek igeistentiszteleteket is, mások áldoztatnak. A karitász-munka és egyéb segítőszolgálat, mint folyamatosan működő szervezet továbbra is végzi munkáját. — Majd igyekeznek alkalmi papot szerezni, a környékből bejáró szerzetest, nyugdíjast. Időnként felbukkannak a „lelkipásztori gyorsszolgálat" papjai, akik misét mondanak, gyóntatnak, a betegeket ellátják és tovább mennek. Az ilyen „rohamszerűen” végzett papi szolgálat azonban nem lehet tartós, mert nem tudja a hívek bizalmát megnyerni, személyes kapcsolatát kiépíteni. A paphiány különféle pótlása helyett mindinkább arra szorít a mai helyzet, hogy az egyházközségeknek önállósodniuk kell. Szükséges, hogy a püspökök ismerjék az évtizedek óta hivatásszerűen dolgozó egyházközségi világiakat, és közülük jelöljenek ki alkalmas személyeket papszentelésre — írja Heinz Flecken- stein, würzburgi pasztorálteológus (Gemeinde ohne Priester? Diakonia, 1976/1.). A szükséges továbbképzésről működés közben is gondoskodhatnak (képesítés nélküli tanítók továbbképzése mintájára). Az osztrák, svájci, mindkét németországi helyi egyházak már bátran megtették ebben a kérdésben is a szükséges első lépéseket (Lásd: Levél az NDK-ból, Elfride Kiel cikke, TEOLÓGIA 1976/1.). III. Szakosított plébániák. Ahol a helyi egyházak vezetői jól képzettek és elég rugalmasak a kor igényeire, az eleven közösség kialakításánál szem előtt tartják a plébánia területének konkrét helyzetét. J. Goldbrunner, regensburgi teológiai professzor „Közösségi modellek” (Gemeindemodelle) címen az 1974/75. évben pasztorálteológiai szemináriumot indított, ahol a keresztény közösségek helyi igényeit mérték fel. Ennek megfelelően plébániatípusokat próbálnak kialakítani, és a jövő lelkipásztorait és világi munkatársait képességeik irányában szakosítani (Franz Reger: Gemeindemodelle. Diakonia 1976/2.). Az 1976. évi Bécsi Lelkipásztori 153
