Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Balázs Pál: Világiak Isten népében
tettük — a keresztények távol maradtak és közömbösek kortársaik súlyos problémáival szemben. Nem álltak ki nyíltan, hanem inkább ahhoz a reakcióhoz csatlakoztak, amely elzárkózott a több igazságot és nagyobb egyenlőséget hozó változásokkal szemben. A másik részről személyes antiklerikalizmus, az ideológiai szektásság, valamint a mindent leegyszerűsítő scientizmus sem sokat tett azért, hogy eloszlassa a bizonytalanságot az új világ előmozdítói között. A jövőre vonatkozóan remélhetjük, hogy a sok félreértés megszűnik. Korunk világi és társadalmi mozgalmakban elkötelezett keresztényei eléggé bizonyították már, hogy hitük nem hogy akadály lenne törekvéseikben, hanem alkalmas arra, hogy mélyebb értelmet adjon evilági elkötelezettségüknek is. Sőt jelenleg éppen ezen erőfeszítések segítségével összpontosíthat az igazi problémára: hogyan találkozhat a mai keresztény legjobban kora embereivel anélkül, hogy „zárójelbe tenné” hitét. És mindenek fölött hogyan tudja ezek tekintetbevételével bemutatni élő hitének azt a tanúságtételét, amely átlelkesíti erkölcsi hozzájárulását? Bizonyosan ez a legnagyobb erkölcsi kérdés, amely felvetődik és még megoldásra vár a mai keresztények számára!5 JEGYZETEK: 1. Utalás a szerző művére: Théologie et politique — a Politique et fői kötetéből. Cerdic, Strasbourg, 1972. 132. — 2. Denzinger-Schönmetzer, Enchiridion symbolorum ... 1965. 873, — 3. A szerző művéből: Pour une théologie de l'áge industriel, Cerf, Paris, 1971. 311. — 4. A zsinat megnyitásának bullája, 1961. dec. 25. — 5. Erre a kérdésre ad választ a szerző új műveiben: Vivre en chrétien au XXe siécle, Salvator, I. kötet: Le sei de la térré, 1976, — II. kötet: L’ engagement du chrétien, 1977. Balázs Pál VILÁGIAK ISTEN NÉPÉBEN A laikátus teológiája az Isten népe fogalom megerősödésével párhuzamosan az utóbbi évtizedek ekléziológiájában kapott új lendületet. A zsinat ebben a tárgykörben nem vállalkozott, és nem is vállalkozhatott többre, mint hogy összefoglalja a teológia eddigi megalapozott eredményeit az egyház világi tagjaira vonatkozóan.1 „Nincs szándékunkban — írta a Lumen gentium Világiakról szóló fejezetéhez kiadott nyilatkozatában az előkészítő bizottság —, hogy megadjuk a laikusok ontológiai definícióját, hanem csak annak tipológiai leírását".2 Az egyház történetében először fordult elő, hogy zsinat foglalkozott a világiakkal, s ezt meg is indokolta: „A szent zsinat — az egyházi rendfokozatok föladatainak kifejtése után — szívesen fordítja figyelmét az úgynevezett világi Krisztus-hívők rendjére. Bár mindaz, amit elmondtunk az Isten népéről, egyformán vonatkozik a világiakra, a szerzetesekre és a papságra, mindazonáltal egyes dolgok különösképp a világiakra tartoznak — férfiakra és nőkre -— helyzetük és küldetésük alapján.” (Lumen Gentium, 30.) A probléma mélyebb gyökerei A XX. század közepén már antagonisztikusnak látszott az ellentét, a „laikusok” és a „klerikusok” között. Ennek a jelenségnek az ellenkezőjét mutatják az ősegyház életét tükröző részek az Apostolok Cselekedeteiben (1,15): Péter egy alkalommal a testvérek között szólásra emelkedett. — Pál apostol a leveleiben az egyház tagjait így nevezi meg: Akiket Isten meghívott, kiválasztott, akik Jézus Krisztusban megszentelést nyertek. Ebben a megszólításban benne vannak a papok és a hívők egyaránt.3 A Szentírás szóhasználatából az tűnik ki, hogy az első évtizedekben még nincs „megosztottság" a keresztények között, az apostolok is csak „testvérek". Kétségtelen tény az is, hogy a „laikus” elnevezés nagyon régi. Eredete a régi görög nyelvben keresendő. A laosz, vagy laikosz szó a Szentírás szerint jelenti Isten népét, de később, — a görög kultúra egyre erősödő hatására — már úgy jelenti az Isten népét, mint amely szemben áll a nép vezetőivel.4 Ez a jelentésbeli módosulás, valamint a keresztény kis közösségek rohamos növekedése, és így szükségszerűen szervezetté válása valóságos éket vert 10 145
