Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Balázs Pál: Világiak Isten népében
a nép és a vezetők közé. Lassan kialakult az egyházi jogrend, az egyházi tudományosság és szervezettség. A keresztény közösségek vezetői már csakis „egyházi" dolgokkal foglalkoztak, megélhetésüket az evangéliumban gyökerező joguk alapján biztosították; a nép viszont legjobb esetben csak figyelemmel kísérhette a kibontakozó teológiát, és gyakorló megélője lett a keresztény életnek —mindennapi munkával, családjával, világhoz kötöttségével együtt. A vezetők többé már nem egyesítették magukban a szervező apostolt, teológust és sátorkészítő kézművest, mint például szent Pál. Az így kialakult helyzetben az egyházban a vezetők, azaz a papság mind nagyobb szerephez jutott, s a hivők gyülekezetéből pedig a vezetettek, a hallgatók közössége lett. Ennek a lényegében „belső” folyamatnak külső eszközei voltak az ószövetség „hagyatékaként" megmaradt kettéválasztott templom: a szentély a papság, a hajó a hívek helye lett. A latin nyelv őrzése következtében a papság szinte kizárólagos művelője lett a teológiának, sőt a liturgiának is. A papság öltözködésében és életvitelében részben „szerzetesi" lett, részben az „uralkodó osztály" vonásait öltötte magára.5 — Mindezek a jelenségek azt eredményezték, hogy kialakult az egyházban egy olyan szemlélet, mely éles különbséget tett a klerikus és a laikus között oly módon, hogy csak az előbbit nevezte „egyháznak”, az utóbbit pedig „katolikus vallásának”. Akárhányszor az egyház történetét is azonosítottál« a papság, a szerzetesrendek, vagy a klérus nagy tetteinek (pl. egy-egy nép megtérítése) történetével. A világiak pedig egyre inkább csak a „hallgató többség"-et alkották az egyházban. A történelemből kitűnik, hogy az egyház akkor kezdte komolyan venni a világiakat, amikor megindultak az újkori felfedezések. Az emberiség megtapasztalta a földi értékék közvetlen jelentőségét, és a maga hasznára kezdte azokat fordítani. Ez a világ értékei felé való fordulás nemcsak tendenciájában volt „laikus” jellegű, hanem művelőinek nagy részé is világi hivő volt. A világiak megtapasztalták, hogy az élet és a világ számtalan területén önállóan kell tevékenykedniök. Képesek megismerni, alakítani, formálni a környezetüket, s eközben egyre hatékonyabb módon válik emberformájúvá a világ. A keresztény világiaknak a világban elfoglalt új helye az egyházban is éreztette hatását. Egyre világosabbá vált, hogy a világiak evilági térhódítása visszafordíthatatlan folyamat. Nem mondanak le megszerzett pozícióikról, sőt a gyorsuló tendenciában egyre gazdagabb összefüggésében ismerik meg és veszik birtokukba a világot, s ezzel párhuzamosan növekszik önerejük és önrendelkezésük. Kérdésessé vált, — s itt a teológia kapta fel a „leckét” — hogy a világi valóság szemben áll-e az isteni valósággal? A világ birtokbavétele ellenkezik-e az egyház elé tűzött céllal? A megváltozott új helyzetben az egyház szán-e feladatot a világiaknak, vagy továbbra is meg akarja őket tartani a „hallgató többség" passzív állapotában? Vajon hallgatni fog-e ez a többség, s ha megszólal, hol szólal meg: az egyházban vagy az egyházon kívül? Nem jelent-e törést a világiak életében, hogy a világban „nagykorúak", az egyházban pedig „gyermekek”, holott egyszerre, egy időben és egy helyen tagjai a kor társadalmának és az egyháznak. A feltett kérdésre az egyház csak lassan kezdte megfogalmazni a feleletet. Sokan szűknek és méltánytalannak érezték helyzetüket az egyházban, s az egyházon kívül, sokszor a látható egyház ellenében szereztek önálló pozíciókat a világban. Ez sokakban később azt a benyomást keltette, hogy az egyház keretei, élete, célja ellentétben áll az evilági kerer tekkel, társadalmi élettel, az evilági közösség céljával. Az így kialakult szakadékot még inkább növelte, hogy a laikusok meghatározásából a „világi” jegyet ki akarta hagyni. Kánan- jogilag pedig negative határozta meg a világit, mint aki ellentéte az egyházban a tisztséget viselőnek: A világi az, aki nem egyházi tisztségviselő. Ez a megfogalmazás a legutóbbi időkig érvényben volt. A lényeges változás igényét a 2. Vatikáni zsinat szentesítette. Az új megvilágításban az eddigiek pozitív tartalmat nyertek azáltal, hogy az egyházat mint Isten népét határozták meg. így az egész keresztény élet gazdagságát egyaránt birtokolják a hivatalviselők és a nem hivatalviselők, mert Isten népének minden tagja lényegileg egyenlő, független attól, hogy az egyházban milyen funkciót tölt be. — Ezenkívül a „világiak” kifejezés is pozitív tartalmat kapott. A zsinat az egész keiesztény valóságot „világinak" — a világban élőnek —• minősítette, —• csak a klérushoz való viszonyukban mondhatjuk azt a hívekről, hogy világiak. így kidomborodik az a szempont, hogy a világi és a klerikus csupán egyházi funkcionális fogalom. Ezek után a világi meghatározása már nemcsak kánoni jellegű, hanem teológiailag is pozitív: úgy gyökerezik az egyház lényegében, ahogy azt Krisztus alapította. E pozitív értelem fokozottabban ráirányította a teológia figyelmét a világiak problémájára.5 A következő kérdések vetődtek fel: Mit tud hozzáadni a világi a klerikushoz? Milyen egyházi értékeket hordoz a keresztény világi, ami csakis az ő sajátossága, és amit csakis ő bontakoztathat ki az egyházban? Ki a világi hivő a maga teljes pozitív valóságában?3 146 or
