Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Aubert, Jean-Marie: A keresztények küldetése a világban

szolgáltatja a francia katolikusok egységes visszautasítása XIII. Leóval szemben, amikor felszólította őket, hogy csatlakozzanak a köztársasághoz. A hivő keresztényeknek szinte teljes távolléte fokozta azokat a súlyos problémákat, amelyek az új értékek kettősségéből fakadtak. így például a francia forradalomban meghirdetett szabadság felvette a kapitalista liberalizmus alakját, ami viszont létrehozta a proletáriátus kizsákmányolásának mérhetetlen igazságtalanságát. Jól tudjuk, mi történt: a keresztények és az egyház emberei inkább azzal voltak elfoglalva, hogy védjék a régi társadalmi rendet, vagy harcoljanak a vallástalanság ellen és még XIII. Leó szociális felszólításait is hallatlanra vették, holott éppen a keresztényeknek kellett volna legérzékenyebben reagálniok a társadalmi igazságtalanságokra.

A keresztények távolmaradása és bizalmatlansága az új értékekkel és problémákkal szemben még jobban fokozta önvédelmi reakciójukat, ezért régi intézményeik pótlására törekedtek. Az egyház azzal próbálta megvédeni híveit, hogy saját keretein belül teremtett profán intézményeket számukra. Ekkor jöttek lére a különféle egyesületek, politikai pártok, szindikátusok stb. Tehát a hosszantartó klerikális bizalmatlanság a modem felszabadult világ új értékeivel szemben nem volt szerencsés magatartás az egyházban, bárhogy is próbálják azt — legalábbis bizonyos ideig —• igazoltnak mondani, a feltörő új értékek kettősségének veszélye miatt.

Az egyház újra találkozik korával

Napjaink egyházában nyilvánvaló lett, hogy az eddigi visszautasító magatartás tovább már nem tartható fenn, mert önmaga becsukódásához vezet és ezzel végleg elveszti hatását az emberek felé. Ez a tény pedig az egyház önkéntes lemondását jelentené lényegi küldetéséről, arról ugyanis, hogy jelen legyen az emberek között, nem azért, hogy megítélje őket, hanem hogy segítse Isten tervének megvalósításában. Ezért kellett visszautasítania azt a manicheista látásmódot, amely az egyházat és a világot egymással ellentétes, sőt ellenséges valóságnak tekinti. Az új magatartással pedig lehetővé kell tennie, hogy a keresztények valóban betöltsék a kovász szerepét a világban.

Ez volt XXIII. János zseniális meglátása, amikor egybehívta a 2. Vatikáni zsinatot: „Az egyház segítőén jelen van az emberi társadalom nagy válságánál, amely jelentős változások felé irányul. Míg az emberiség azon fáradozik, hogy eljusson egy új korszakba, az egyházra nagy feladatok várnak és azokat — éppen úgy, mint minden nehéz időben — most is vállalnia kell. Azt kérik az egyháztól, hogy ömlessze át a modern világ ereibe az evangélium örök, éltető és isteni erőit. Ez a világ ugyan büszke a legújabb technikai és tudományos vívmányaira, de ugyanakkor még egy olyan evilági rend következményeit viseli, amely nyomán egyesek az új világot úgy szeretnék megszervezni, hogy azt egészen elvonatkoztassák Istentől .. ."4

Ezekre a megnyitó szavakra visszhangzanak VI. Pál zsinati záróülésen mondott szavai: „A zsinat egyháza nem elégedett meg azzal, hogy csupán önmagáról, saját természetéről és azokról a kapcsolatokról gondoskodjék, amelyek Istenhez fűzik, hanem sokat foglalkozott az emberrel is, azzal a konkrét emberrel, aki korunkban jelentkezik ... A zsinatot az emberek iránti határtalan rokonszenv jellemzi. Az emberi szükségletek tanulmányozása és felfedezése —■ amely annál jobban fokozódik, minél nagyobb lesz a föld fia — megragadta zsinatunk figyelmét... Mindez a tanbeli gazdagság csak egyre törekszik: hogy az embert szolgálja.”

Tehát ma egy valóságos „antropológiai fordulatról" van szó, — amelyben a egész egyház mint Isten népe elkötelezte magát. Ez a fordulat azonban súlyos problémákat vet fel, főleg etikai szempontból. Fel kell vennünk a párbeszédet a világgal, találkozni kell vele a maga valóságában, eredetiségében azért, hogy megvalósíthassuk benne az evangéliumot. És hogy ez nem könnyű vállalkozás, azt a 2. Vatikánum elveinek alkalmazásában felmerülő bizonytalanságok és túlzások ma már nagyon jól szemléltetik.

Egy kissé hasonlít a helyzet — a már említett példánk szerint — ahhoz, amikor hosszú idő óta elvált házastársak újból vissza akarják állítani az életközösséget. Ilyenkor nem szabad elfeledkezniök arról, hogy elválásuk óta mindegyik eltávolodott a másiktól és a maga útját járta. Közben nem ismerte, vagy ami még nehezebb, állandóan helytelenítette a másik életmódját. Fokozatosan megnövekedett tehát az a távolság, ami elválasztja őket az eszmék síkján, az életfelfogás és az érzelmi reakciók területén. Ehhez hasonló a helyzete az egyháznak a világgal való újratalálkozásában, amelyet már olyan régóta vártak a keresztények. És ma, amikor már a megnyílt távlatok fölötti első lelkesedés elmúlt, észrevesszük, hogy milyen messze vagyunk az igazi megvalósulástól. A kölcsönös bizalmatlanság még nagyon is él. Mindkét fél részéről fennáll az elengedhetetlenül szükséges hit és bizalom hiánya, amelyet mindkettőnek vissza kell szereznie egymással szemben. Egyik részről — amint már emlí144