Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Aubert, Jean-Marie: A keresztények küldetése a világban
mes világrend" szimbólumának a jellegét. Ez az emancipáció két lépésben történt. Előbb még az abszolút monarchiák elősegítették a nemzeti-vallási ideológiák felvirágzását (gallikanizmus, jozefinizmus stb.) annyira, hogy szakadásba kerültek a szentszékkel is (pl. az anglikán egyház). Azután az ancienne regime-nek, a régi rendnek az eltűnésével az egyháznak már szembe kellett nézni a köztársasági formákkal és csatlakozni a forradalmakhoz. Ezeknek a törekvéseknek a prototípusa a francia forradalom, amely egyszerre fordult a meglévő politikai és vallási rend ellen. Néhány ritka kivételtől eltekintve elmondhatjuk azt is, hogy a modern demokráciák születése többé kevésbé antiklerikális környezetben történt, ami teljessé tette az egyház és a mai világ közötti szakítást. Kulturális síkon a XVI. századig a reneszánsz eszméje és erkölcse az addigi értékeket decentralizálta. Amíg korábban a társadalom Istenre összpontosult és a közös hit lelkesítette, és azt a papi és teológiai tekintély irányította, most viszont az ember mint olyan került előtérbe. Az ember egyre inkább felfedezte saját magát, fejlődésre törekedett és mindenek előtt szabadságra vágyott. Ezeknek az eszméknek áramlása — főleg a tudományok és a bölcselet terén — hozta létre az alapvető felszabadítást az egyház tanbeli (doktrinális) uralma alól. A XVIII. század a felvilágosodás százada, d'Alembert és Diderot enciklopédiájával adott erre jellemző példát. Annak ellenére, hogy az egyháznak megmaradt a mély befolyása a társadalomra az erkölcsi elvek és az intézmények útján, különösen az alsóbb néprétegek felé,— a szakadás mégis ténylegesen megtörtént az egyház és az új világ között. Ez az új világ, ez az újkor fejlesztette ki azokat az eszméket és értékeket, amelyeket napjaink örököltek. Ki kell itt emelnünk azt a fontos tényt, amely megvetette alapját az egyház és a világ közti viszony mai időszerű problémájának. Ez pedig nem más, mint az egyháznak hosszantartó és szinte teljes visszautasítása mindenfajta emancipációval szemben. Ez a visszautasítási folyamat egészen a legújabb időkig tartott. A Galilei eset óta egészen addig a Syllabus-ig (1864), amely visszautasított majdnem minden újkori szabadságra törekvést, — az egyház folytatta eddigi módszerét. A tiltott könyvek indexre helyezésében gyakorlatilag elítélte az újkori bölcseleti és irodalmi művek nagy részét, többek között Montaigne, Descartes, Kant műveit, Diderot enciklopédiáját Rousseau, Voltaire, Comte, Victor Hugo, Dumas, Darwin, Bergson stb. munkásságát. Mindennek súlyos következménye lett. A XVI. századtól kezdve az újkori világ egyre jobban kiszabadította magát az egyház gyámkodása alól, s ezzel deszakralizálta magát — vagy inkább „önmagát szakralizálta" — mivel tudatára ébredt a társadalmi és kulturális valóságok öntörvényűségének. Az egyházzal történt szakítás a XIX. és XX. század folyamán lett igazán nyilvánvalóvá, amikor a szakadás intézményessé vált. Amint egykor az egyház oly szorosan egyesítette a vallást és a világot, az most két egyenrangú, de olyan elkülönült egységgé lett, amely igen gyakran nem is ismeri a másikat. Amint az elvált házastársak között, úgy itt is az idők múlásával csak fokozódott az „eltérés” egymástól, a kölcsönös eltávolodás. A kialakult helyzet egyre inkább megnehezítette és kilátástalanná tette a kiengesztelődésnek azon lehetőségeit, amelyek felé azután napjainkban a 2. Vatikáni zsinat tárta ki az utat. Mert hiszen az egyháznak és a világnak ez a szakadása — ami először Franciaországban vezetett az egyház és az állam hivatalos szétválására — végül is olyan következményeket hozott, amelyek a hit és erkölcs válságának okozói lettek korunk egyházában. Elengedhetetlenül szükséges, hogy emlékeztessük ezekre a keresztény embert a vállalt erkölcsi és világi feladatainak világos megértése érdekében. Az egyház részéről az eltávolodás elsősorban a felszabadult profán világ újításaival szembeni bizalmatlanságban nyilvánult meg, különösen a haladás és szabadság törekvéseivel szemben. Ezt a bizalmatlanságot gyakran igazolja a világi értékek kettőssége. Az egyház bizalmatlanná vált a modern filozófia fejlődésével szemben, mivel az szakított a skolasztika tanításával, viszont a skolasztika nem törekedett idejében a megújulásra. Valójában „ez a modern világ lassú kibontakozásában mindenben az emberre irányul, hogy azt felszabadítsa. Bár az egyház is adott néhány nagy nevet a szellemi forradalomhoz, — az egyház emberei egyszerűen nem tudták világosan megkülönböztetni éppen a szekuláris múlt küzdelmei miatt, a hiteles emberi értékeket. Mivel a múltban hozzászoktak ahhoz, hogy a hitet és kifejezés- formáií hozzákapcsolják a középkori egyház világához, ezért nem tudtak mást tenni, mint hogy teljes egészében kárhoztassák az emancipációs mozgalmakat, — anélkül, hogy kifejtették és elkülönítették volna az ember törvényes követeléseit az elítélendő túlzásoktól. Az ilyen bizalmatlanság főleg abban bosszulta meg magát, hogy az egyház drámai módon éppen abban a pillanatban volt távol a világtól, amikor megszületett .napjaink világa’. Az egyház nélkül történt meg a humán tudományoknak nagyszerű fejlődése (a fejlődéselmélet, a lélektan kibontakozása), a szabadság sokféle térhódítása, — minthogy ezeket rendszerint úgy értelmezték, mint merényleteket a vallás ellen."3 Innen eredően él ma is számos keresztényben a nosztalgia az olyan múlt után, amely egyesítette a vallást egyfajta életmóddal és politikával. Ennek az állapotnak tipikus példáját 143
