Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Aubert, Jean-Marie: A keresztények küldetése a világban
A kereszténység múltjának súlya A nyugati világban az egyház hagyományos helyzete főbb vonásaiban a középkorra vezethető vissza, amikor Európa kifejlesztette sajátos kultúráját és intézményeit és ezek fokozatosan sajátos nemzeti színezetet öltöttek. A múlt lényeges jellemzője a profán és a vallásos közötti szoros egység volt, amely a köznapi emberi valóságok általános megszentelésében, szakrális jellegében csúcsosodott ki. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez nagy különbséget jelent a keresztény ókorhoz viszonyítva. (Ezt a különbséget ugyanis a népszerűsítők gyakran elhanyagolják és a konstantini korszakkal azonosítják az egész keresztény múltat.) Valójában a kereszténnyé lett római birodalom mint „politikai hatalom előbb létezett, mint a kereszténység; sőt, az új vallásra áttérve is megőrizte a maga autonómiáját és jelentőségét. Az volt ugyanis a törekvése, hogy az egyházat a saját szolgálatába állítsa és uralkodjék fölötte. A középkorban viszont ellenkezőjére fordul a helyzet. Az egyház lesz az, amely a politikai hatalom eredetévé válik, még akkor is, ha ez a politikai erő továbbra is arra törekedett, hogy visszaszerezze függetlenségét és szolgálatába állítsa az egyházat, például püspöki kinevezések címén. Az egyház viszont állandóan emlékeztetett a pápa hatalmának (elsőbbségére, amivel joga volt császárokat és királyokat is leváltani.”1 Ez az össztársadalom alkotta tehát akkori szakkifejezéssel élve a „kereszténységet". Ez a szó egyszerre jelölte a politikai valóságot és a vallási valóságot, mert a kettő elválaszthatatlanul egyesült egymással. Ezen a valóságon egyértelműleg uralkodott a vallási értékrend és a teológia primátusa, és az egyház tekintélyének (a pápának és a püspököknek) az irányítása alatt állott. így a hatalmak és rendek kettősségét: oz evilágit-időlegest és a lelkit egyaránt szilárdan fenntartották; ugyanakkor az egyház mégis az egyetlen egyetemes egység szolgálatában állott, amelyet a pápa biztosított, akinek a „világi karját” a császárok és a királyok jelentették. Vili. Bonifác a híres „Unom Sactam" bullájában pontosan így fogalmazott: „Tehát az egy és egyetlen egyház csak egyetlen Testet alkot, nincs két feje — mert akkor szörnyeteg lenne —, hanem egyetlen Feje van, ugyanis Krisztus és az Ö helyettese Péter és Péter utóda ... Az Ő hatalma ,két kardot' jelent, mint a lelki és az evilági hatalom szimbólumát... Az egyik is és a másik is szükséges az egyház hatalmához, az evilági kardot az egyház érdekében forgatják, a lelki fegyvert az egyház maga használja saját léte biztosítására."2 A kereszténységnek ilyen teokrata felfogásában gyakorolták akkoriban az egyház emberei a társadalmi és kulturális kormányzást. Eredetileg az egyéb politikai hatalmak hiányával és a kléruson kívüli tanult emberek kis számával (akikben még az antik kultúra tovább él) igazolta a klérus vezető szerepét az evilági dolgok intézésére, nem is szólva azokról a széleskörű civilizációs-kulturális törekvésekről, amelyeket a monasztikus szerzetesrendek vállaltak magukra. Ebből követezett, hogy a történelem folyamán, különösen a középkor felbomlása után, a későbbi világi politikusok egyre növekvő tiltakozása ellenére is fennmaradt a „klerikális védnökség" és gyakorolta hatalmát a kultúra és az erkölcs fölött. Az egyház így lett anyja és nevelője az egyetemes nyugati kereszténységnek. A keresztény hit és a társadalmi, kulturális intézmények ezután is valamiképpen egymás kezére játszottak. Az utóbbi struktúrákat az abszolutizmusra törekvés az örökkévalónak és a hit változtathatatlanságának a kivetítésével kapcsolta össze. Viszont a klerikális tekintély visszautasították ezt az önállósodási törekvést, még akkor is, ha profán területre vonatkozott, mert szerintük a világi területek is kötve voltak a hit kifejezéseihez. Galilei pőre tipikus példája az ilyen elfajult összeütközésnek. A vallási és a világi terület közötti elzáródás történetileg megmagyarázható azzal a ténnyel, hogy hosszú időn át ugyanazok az emberek — klerikusok — voltak azok, akik a felelősséget viselték a közös kormányzás és összehangolás megvalósításáért, amelyet a világ egységesítő szemléletéből magyaráztak. Ámde az idők során lépésről lépésre megtörtént a profán világ emancipációja, ami önkormányzatot követelt magának és ezzel még inkább szította az egyre fokozódó feszültségeket. Szakadás az egyház és a világ között Ezek a feszültségek világosan kifejezésre jutottak a középkori kereszténység felbomlásában, az új kor fokozatos kialakulásában (XV. és XVI. század), különösen a nacionalizmus megjelenésében és a különféle abszolút monarchiák kialakulásában. A modern világ emancipációja, felszabadulása az egyház hatalma alól minden síkon egyre inkább előre tört. Ez már több volt, mint az a hitvita és vallási tiltakozás, ami a protestáns reformációban tükröződött. Ez az általános előretörés a katolicizmus számára már jelezte a vallási monopólium elvesztését és általában a keresztény egység felbomlását, ugyanakkor a hit és bizalom kölcsönös elvesztését egy mindjobban elvilágiasult világban. Politikai síkon a kereszténység egysége megszűnésével az egyház elveszítette az „egyete142
