Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Hajdók János: A közös munkahelyek nyitottsága a testvériség felé

ellentétek, vezetési hibák stb.) kapcsolatos problémákat; de kivétel nélkül bíznak a munka- körülmények további javítási lehetőségében, küzdenek is érte derekasan, humanista vagy kommunista elvekre hivatkozva, törvényes és lehetőleg az össztársadalmat mozgósító eszközökkel. Az emberre ma is áll az arisztotelészi jellemzés, hogy ti. puszta létezésénél fogva közösségi („politikon"); ám itt most valami többről is szó van. Arról, hogy a második ipari forradalom korszakában az ipari munkamódból adódó követelmény olyan jellegű lehet és legyen is, amely az embert és a munkát újra egyesíti; mert ,,az ember munkavégzésekor is közösségi lény, a munkateljesítményéből eredően és ennek révén befolyásolható” — a közösség javára.8 Szemben a csatorna-, piramis- és függőkert-építő antik rabszolgamunkával a legújabb kor — bár esetleg nem tudatosan, mégis végső fokon keresztény forrásokból merítve — fölszabadította, vagy képes fölszabadítani a dolgozó tömegeket az ostorok és pallérok erőszaka alól, s egyre inkább az értelmes, vállalkozó szellemű s a közösségben saját egyéniségét kibontakoztató embertípus kimunkálásán fáradozik. Ez a típus aztán a munkája révén épül bele azokba a „szolidaritási struktúrákba, amelyek a természet technikai átalakításával egyre növekszenek” —■ M.-D. Chenu megfogalmazásában. A struktúrák lehetnek ugyan merőben anyagiak, sőt nem ritkán primitívek, mégis „a belőlük adódó kapcsolatok határtalan szétága- zása révén az emberi egymáshoz tartozás tényezőivé válnak."9

Az emberi személyiség nem lappang vagy nem tűnik el egy ideális közösség olvasztótégelyében, hanem megmarad kristályos tisztaságában, sőt esetleges salakjaitól meg is szabadul Találóan állapítja meg K. K. Platonov: a kultúrált „kollektíva a személyiség alakításának alapvető tényezője ... és a munkafolyamatot úgy tekinti, mint az ember sajátos jellegű kölcsönös kapcsolatát a természettel, amelyben az ember, a külvilágra hatva és azt átalakítva, a tulajdon természetét is átformálja és kibontakoztatja.”10 A nagy, sőt legnagyobb közösség e téren nem lehet kölönc, hanem ellenkezőleg „szárny”. Hogy ennek a ténynek nevelői vonatkozásai is vannak, arról bőven tanúskodik a sok száz pedagógiai munka. Az egyik jeles tanulmányíró ezt így foglalja össze: „Az ember termelőerőként is annál értékesebb, minél gazdagabb. tartalmasabb az egész ember. Az egész ember mint személyiség pedig annál szebb, annál gazdagabb, minél nagyobb közösség távlatait tekinti saját egyéni távlatainak.”)1 A 2. világháború után rohamosan fejlődő társadalmi tudományok e tárgyról még nem mondtak el mindent; de annyit már látnak hogy ez az egyik kiútja az évtizedek réseibe befurakodó elmagányosodásnak, elszürkülésnek és unalomnak. Sőt „lehetséges, hogy maga az emberi életbenmaradás függ ettől”, vagyis az „emberi kapcsolatok" egészséges boldogító fejlődésétől. Ha a dolgozói közösségben élő ember a társát is egészségre igényes, értékes és megbecsült munkatársnak tekinti, s magát a közösséget — országhatáron belül és túl — saját kitágult otthonának, akkor könnyebb a ,kéz-a-kézben' együtt haladni” (go hand-in-hand together) koncepciójához felzárkózni s azt az életbe átültetni.12

A kölcsönös megbecsülésen kívül a közösségben véghezvitt munka személyi, családi, egzisztenciális biztonságot is hivatva van szolgálni. Megint olyan szempont, amely kiváló termőföldje lehet az evangéliumi lelkületnek. Társadalmunkban közismert a létbiztonság, az állampolgárokra, főleg a dolgozókra irányuló, intézményes gondoskodás. „Biztonság utáni vágy az önigazolásra (Selbstbestätigung) törő vágyhoz járul, de ellentétes kiegészítési kapcsolatban. Ha ez a vágyakozás számokban kifejezhető volna, a két alapvető törekvés összege állandó lenne. A személy teljes harmóniája tehát feltételezi e viszonyok lehető legjobb keverékét. . . Hiszen az igazolt, magas önbecsülés teljes biztonságot eredményez, és a tökéletes biztonságot nagyon gyakran át is élik, főleg a nők, mint az egyéni életmű szilárdságát."13

Ezenfelül amennyiben különböző világnézetű, de egymást megbecsülő kiegyensúlyozott emberek dolgoznak a közösségben, gyakorlatilag azt valósítják meg, amit az elméleti dialógus szelleme sugall. Az egymás szomszédságában, egy brigádba csoportosuló dolgozók hamar rájönnek, hogy sokkal több dolog köti őket össze, mint amennyi elválasztja. Az ilyen emberek különösen jó közérzettel hallgatják az ide vonatkozó hivatalos — akár egyházi akár állami — megnyilatkozásokat, legutóbb pl. a Hazafias Népfront VI. országos kongresszusának programját,14 vagy Lékai László bíboros felszólalását a kongresszuson.13 A munkapszichológusok azt is megállapították, hogy a „pszichológia és a kibernetika csak együttesen képesek feltárni az általános struktúrák és törvényszerűségek konkrét tartalmát.”10 Ugyanilyen látszólagos paradoxont lehet vonatkoztatni — az arányokat felnagyítva — a két ellentétes szemlélet, a teista és ateista látásmód jövőjéről is: csak közös, tehát egymáshoz kapcsolódó, egymástól tanuló s egymást kiegészítő vállalással teremthető meg a holnapok járható, közéleti útja. A teista a harmonikus közösségi munkálkodásban az Isten igéjének (a „magnak") „szűzföldjét" láthatja; tudva és vallva Marx és a marxisták elévülhetetlen érdemeit az embertelen termelőviszonyok megszüntetésében;17 a humanista szellemű ateista pedig találkozik munka közben igazi keresztényekkel s eltöprenghet közben azon, mennyi igaz vagy meghaladott már abból a tételből, hogy a vallás a népbutítás eszköze. Nap mint nap beigazolódik, hogy a „technikai és gazdasági fejlődés szükségképpen mindjobban egymásra utalja és egy8