Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Hajdók János: A közös munkahelyek nyitottsága a testvériség felé
máshoz vezeti az embereket oly mértékben, ahogyan azt a történelem folyamán még sohasem tették. Az egyetemes kozmoszt birtokba venni szándékozó törekvések egyetlen emberi összefogásra késztetnek .. ,"18 Azon lehet vitatkozni, hogy K. Rahner tézise szerint ,,ahol tiszteletreméltó emberi módon cselekszenek, ott már anonim kereszténységből fedezhetünk fel valamit.”19 De azon már aligha, hogy a minden pozitívumra kiterjedő (evangéliumi? szocialista? ebből a szempontból mindkettő!) humanizmus szelleme e századforduló „menekvése" az apokaliptikus fenyegett- ségben.'20 Ezért is igazat kell adnunk Doromby Károlynak: „Nekünk elég, ha mindig tudjuk, hogy... (a dolgozót) emberként tisztelik és veszik komolyan; csak ekkor lesz az az érzése, hogy a munka világát humanizáltuk."21 1969. júniusában VI. Pál pápa a genfi Munkaügyi Szervezetben szinte prófétai előrelátással jelölte meg a jövő útját: sok történt az elmúlt fél évszázad alatt a dolgozó ember anyagi helyzetének javítása érdekében; de az elkövetkező 50 év távlata ez; a több-birtoklás helyett emberként többé lenni (du plus avoir au plus étre).22 A humanitást igénylő s arra alkalmas munkahelyek morális szempontból is fészkei lehetnek a mindent jól és bölcsen elrendező, az összemberiség közösségi tevékenységét is világtervébe fölvevő Gondviselésnek. S ezzel a Teremtő útjait fölismerő evangéliumi missziónak is. A napi 6—8 órát munkában, történetesen erős fizikai munkában töltő s alkalmasint munkahelyére egy-két órát utazó ember — már időhiány és fáradtság miatt is — kevésbé hajlamos az erkölcsileg rosszra, mint a dologtalan vagy könnyen élő. A közösséget szemmel tartó és attól nyilván korrekciót nyerő tevékenysége révén a jóra vagy a még jobbra vezéreltetik. Hiszen a közösségi munkaerkölcs már eleve ilyen értékítéletet zár magába: igény az ostromlott „legfőbb jó”-ra; igény az ide vonatkozó helyes cselekvésre; igény az akarat szabadságára és a közjóra. Az a törekvés pedig, hogy az embert a munkához formálják, ugyanolyan kísérlet, mint a munkafolyamat lélekkel való megtöltése.23 Ez az átszellemesítés teremti meg a dolgozók belső harmóniáját, a „csapatkohéziót" amely nemcsak a kölcsönös rokonszenv- ben, hanem a közös célokban s az emberi tisztességben is támaszt nyer. Klasszikus példa lehet rá az egy műszakban, egy futószalagon dolgozók munkaritmusa és „bajtársiassága”.24 Becsület, szorgosság, hűség a munkahelyhez s a többi társadalmi erény legzamatosabb gyümölcse a kölcsönös „bizalomra méltó”, közösségi mű; serkentői pedig számosak: „figyelem a műveletre és egymásra, munkaritmustartás, egység, gondosság, lelkiismeretesség. A velünk született és szerzett legjobb képességek aktivizálása hivatásbeli dolgainkban.”25 Ez megint az a sík, amelyen egyformán helytállhat világnézeti különbség nélkül hivő és nem hivő. A hívők ezáltal keresztény őseiket követik, akikről szent Ágoston prédikált: „Hadd szeressétek emberi szerelemmel hitvesteket, gyermekeiteket, barátaitokat polgártársaitokat... Hiszen ezek a nevek mind szoros viszony, atyafiság kapcsát jelentik s egyfajta .enyvét’ a szeretetnek.”21’ Most, hogy az egymáshoz tartozás legtöbbször már nem korlátozódik kis közösségekre, hanem sok ezer ember felé való nyitottságot, jelent, programszerűen is, és már-már a kozmoszt hívja próbahelyül, a szeretet is „kozmikus" lehet. A lehetőség, az igény és a cél, talán a szükség is, — mindenképpen ezt sürgeti. Ez a legfőbb társadalmi erény kapcsolja leginkább a közösség tagjait egymáshoz s egyúttal az evangéliumi főparancshoz; az más kérdés, hogy tudva, vagy csupán ösztönösen. A 2. Vatikáni zsinat nem győzi hangsúlyozni, hogy az igaz hit nem idegeníti el az embert a munkától és az erkölcsileg szilárd talajon álló közösségektől, sőt: „a hit révén ki-ki még fokozottabban köteles ellátni hivatásbeli munkáját... A keresztények örüljenek annak, hogy az ácsmesterségben dolgozó Krisztus példáját követve, úgy végezhetik minden földi munkájukat, hogy az emberi, családi, szakmai, tudományos és technikai erőfeszítéseket egyetlen élő szintézisbe kovácsolhatják a vallási értékekkel, amelyek legmagasabb rendező ereje mindent Isten dicsőségének rendel alá . . .” Továbbá: a keresztényeknek tilos kivonniuk magukat a közös vállalkozásokból; ellenkezőleg: „működjenek együtt készségesen azokkal akik azonos célokat követnek. Hitük követelményeinek ismeretében és erejével fölvértezve, ne habozzanak szükség esetén új vállalkozásokba kezdeni s azokat véghez is vinni . . .”27 Nemde ugyanaz ez, amit az őskereszténység idején a Diognetoszhoz írt levél tartalmaz. A keresztények „engedelmeskednek a törvény rendelkezéseinek, ám életmódjukkal fölülmúlják a törvényt (azaz a szükséges minimumot, szerk.) ... A láthatatlan lelket a látható test őrzi, a keresztények jelenlétét is látni a világban, de szellemi istenszolgálatuk láthatatlan.”28 Az isteni és emberi „törvények” hősi fokban való teljesítése a szeretet műve. Az sem zavarja, sőt lelkesíti a keresztényt, hogy az új közösségi életben — főleg a szocialista országokban — ritkulnak az egyéni szeretet- akciók alkalmai, s ehelyett a társadalmit szolgálhatja. „A felebarái szeretet új formája ez, amely nem az embertől emberig terjed, hanem a mai világ anonim berendezkedésein, személytelen funkcióin, ridegen racionális technikáján keresztül éri el az embert. (XI. Pius pápa szerint is) a modern közösségekben társadalmilag kell megvalósítani a szeretetet, hogy ténylegesen is minden embert testvérünknek tekintsünk.”29 9
