Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - FIGYELŐ - Gondolkodók a halálról
teljesebbnek tüntesse fel, olyannak, mint amit szeretne elérni. Az „akaró akarat” (volonté voulant) az emberben mindig a teljességhez méri magát és sokszor bizony messze utána kullog a konkréten cselekvő „akart akarat” (volonté voulue). A halálban végre utoléri magát az akart akarat, a személy eljut tervének teljességére, döntései megvalósulnak. „Lehetetlen, hogy az ember ne élné meg a természetes rend elégtelenségét és ne érezzen vágyat valami teljesebb után. Cselekvéseink befejezetlensége és az ebből eredő elégtelenség érzése, azaz ,az elérhetetlen vágyának törvénye' a halálban kiegyenlítődik” (L'Action). És ez csak azért lehetséges, mert a halálban már teljességgel kilépünk önmagunkból és Másvalaki akaratát teljesítjük. Azét, aki egyedül Szükséges. így a halál szabadságunk megvalósítója lesz éppen akkor, amikor a legelesettebbek és legkiszolgáltatottabbak vagyunk. Talán éppen ez „fáj" a halálban, hogy átveszi a szellem az egész ember uralmát és a Teljességnek adja át? Ha a jelenben, „testünkből kitekintgetve” próbáljuk értelmezni keresztény halálunkat, számos kettősség tűnik szembe. Nem látjuk világosan, beérik-e életünk termése, vagy éppen sivár üresség zúdul-e ránk. Ez az a harc, amit az Isten és a rossz szellemek közötti „végső birtokharc”-nak szokás nevezni. Éppen a halálnak ez a látszólagos kettőssége veti fel bennünk a végső döntés kérdését. Boros László Pierre Glorieux nyomán (Endurcissement final et graces derniéres, NRTh. 1952. 865—892) népszerűsítette feltételezését a „végső döntésről” (Endentscheidungshypothese), amelyet a halál pillanatába helyezett, kiindulva abból, hogy a meghalásban tér az ember igazán magához (Mysterium mortis, Olten, 1971). Ennek a radikális állításnak számos gyenge pontja van. A halálnak az a pillanata, ami még ebbe az életbe esik, az orvosi megfigyelések szerint igen sokféle és függ a szervezet adott állapotától (pl. egy urémiás görcs, fuldoklás stb.) Nem jellemző az ember addigi általános életvezetésére, még ha a végső percek számos pozitív példájával is találkozunk. A halált követő pillanat viszont már nem időbeliség, hanem az „örökkévalóság mostja”, ami állandósítja állapotunkat. Karl Rahner szerint Isten elővételezett megragadása (Vorgriff) egész életünkben lehetséges. Az ún. végső döntés nem más, mint a „Felfoghatatlanba vetett reményünk" állandó felindítása életünk folyamán. Ami Heideggernél a halál beletörődő „elfogadása”, az Rahnernél „az Istenbe vetett bizalom, amely jele és elővételezése a végső ráhagyatkozásnak, annak az éjszakának az elfogadása, amikor többé senki sem tevékenykedhet” (Das christliche Sterben, Mysterium salutis V. 1976. 470.). Az Isten-halál-túlvilág kérdést tehát nem az eszünkkel, hanem egész hozzáállásunkkal oldhatjuk meg. Aki megtanult életének minden percében meghalni, aki nem ragaszkodik semmihez görcsösen, az már ebben az életben megkönnyíti szellemi felszabadulását, elősegíti embersége végső átalakulását. A „kikerülhetetlen halál" valóban kezdettől fogva meghatározza az ember életét, de ez nem félelemkeltő, hanem tudatósító mozzanat. Az embernek lelkiismeretében tudnia kell — tanítja Rahner —, hogy a jóra való döntéseinek alkalmai nem térnek vissza (vö. Zur Theologie des Todes, Questiones disputatae, Freiburg—Wien, 1958). A halál természetes végességünk jele, a bűn viszont személyiségünk értékeinek a csődje. Tehát mindkettő miatt szorongunk, a halálfélelemtől is, de azért is, hogy életünk döntéseit a végső szempontból helyesen tegyük meg. Halálfélelmünk azt jelzi, hogy önerőnkből sorsunkat nem ,udjuk beteljesíteni, de elvezet annak a szükségességére, hogy teljességgel Istenre hagyatkozzunk. A keresztény ember Krisztus halálából értelmezi saját halálát: ű tudatosan „kiüresítette önmagát érettünk és engedelmes lett a halálig ...” (Fii 2, 8). Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a keresztény halál „szakramentális szituáció": A Krisztussal való találkozás „helye", ahol életünk döntései alapján, akár világos tudattal, akár öntudatlan kínok között is, — Krisztuséi leszünk. A halál pillanata földi, személyes életünk beteljesítője, ezért egyéni életünk „alapszentsége" (Grundsakrament), (hasonlóan ahhoz, amint Yves Congar az egyházat a keresztény közösség „ősszentségének” mondja), mert mindazok a mozzanatok összegeződnek benne, amelyek az egyes szentségekre annyira jellemzőek: Ha ezek az élet egyes szakaszaira a krisztusi kegyelmet forrásozzák, akkor még inkább áll ez az élet legdöntőbb fázisára, a tudatosan vállalt keresztény halálra, amely kaput tár — az ember számára többé már nem titokzatos — hanem végső, teljes és személyes Krisztus- találkozásra. A keresztény „halál-filozófia" magasabb szinten visszavezet ahhoz az eredeti felfogáshoz, hogy az ember a halóit bevonja életébe és ezzel meghatározza feladatát. „Jézus nem arra szólít fel, hogy a földi létről elfordítsuk tekintetünket. Ellenkezőleg, ebben az életben kezdődik mindaz, ami szent, ami örök, de azt is tudjuk, hogy nem itt végződik. A jövő életbe földi tetteink és gondolataink vagy szeretetünk gyümölcsei, vagy csődbejutásunk bizonyítékai lesznek — írja Allons Rosenberg. — Minden, amit itt teszünk, annak nyoma lesz a túlvilágon. Ezekből a „nyomokból” keletkezik „szellemi testünk” (1Kor 15,45), amely túléli a földi testet. A túlvilág küszöbén azután emberi létünk végleges alakja vár a nekünk készített Lakásban. (Leben nach Sterben, München, 1974. 9.) (-II-) 111
