Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - FIGYELŐ - Gondolkodók a halálról
vagy kapzsi szerzés tárgya. Rá kell döbbennem, hogy itt egy ,létmisztériumról’ van szó: Nincs sem jelenem, sem múltam birtokomban, kicsúszik kezeim közül" (Mystére de I’Étre). Marcel élete középpontjában a „kimeríthetetlen konkrétum titka” áll, de ez a titok nem azonos a megismerhetetlennel, az ürességgel, hanem a Teljesség leié mutat. Ez mára szeretet területe, ahol nem birtoklók, a szentek birodalma, ahol az ember kinyílik a másik felé, és ezzel önmagát is áthatolhatóvá, transzparenssé teszi. — Marcel ezt a létmozzanatot nevezi „küszöbnek", innen tárul fel a teljes élet látványa „ha megszűnők életemet mint tárgyat birtokolni, akkor az teremtő lesz és értelmet nyer.” Ezzel a „küszöb-filozófiával" többféle akadályt képes áthidalni. — 1. Megszűnik az alany-tárgy szembenállása, mert ugyanazon létezésbe van beágyazva. — 2. Az én-embe fogadott léttitok összeköt a másikkal. — 3. Ha pedig nyitott vagyok a másik felé, megnyílók a bizonyosságot árasztó Te, ez Isten felé. Itt ért el Marcel a „végső küszöbhöz", és átlépése a filozófia és a teológia határán zökkenő- mentes, mert a te-nek, az embertársnak nyújtott bizalom és elkötelezettség nyilvánvalóvá teszi az abszolút Te bizonyosságát, az élő Istent, akit csak az együtt-létezés fényében ismerhetünk meg. A személyes isten-hitet táplálja az a remény, hogy Őbenne van abszolút menedékünk. A marceli reménynek tehát az ontológiai jelentősége az, hogy átléphetünk vele az érzéki tapasztalás korlátain a végtelen Személy felé, aki mindenért felelős és aki abszolút módon elkötelezte magát a teremtésben és a teremtésért (mivel minden személyesség lényege: az elkötelezettség). Minden evilági, részleges remény egyben a végső üdvösség reményének része és jele a világban: az örökkévalóság várása. Az útonlévő embernek, a „homo viator”-nak a remény a mozgatója. Marcel ebbe az életképbe helyezi a halál misztériumát. A halál mélységes titka nem „menekülés" az élettől, de nem is egyszerűen „nyugalom”, hanem beteljesedése egy „titokzatos vendégbarátságnak." A halált csak a szeretet oldaláról lehet legyőzni és mint titkot elfogadni. Sokat idézik a marceli dráma egyik szereplőjének szavát: „Egy embert szeretni annyit jelent, mint azt mondani neki: Nem fogsz meghalni!" A mi relatív szeretetünk számára ez még csak kívánság, amely felkelti bennünk a reményt. Az örök Szeretetben a Szó nemcsak kívánságot, hanem prófétai bizonyosságot, megvalósulást jelent. Ű az, aki minket tudatos életre, az Ö megismerésére hívott, ezért nem engedhet a halál martalékává lennünk, mert aki igazán szeret, mindvégig együtt akar maradni azzal, akit szeret. Az embernek azt is fel kell ismernie, hogy jelenlegi rendeltetése szerint csak erre a világra, „erre a szituációra van felszerelve". Ez „a mi világunk" (Lonergan szerint is). És tapasztalásunk számára a létezés további lehetősége mindig „túlvilág" marad, jelen formák szerint megismerhetetlenül, de ugyanakkor az „itt és most” dimenzióin túl, mégis közöttünk van. „A végső Lét kutatása ugyanakkor megadja a jelen élet programját: másokat segíteni, erősíteni a reménység útján és ezzel előkészíteni őket az örök Holnap kimondhatatlan csodálatára." — Marcel keresése nem „egy vallás” felé irányult, de éppen elfogulatlan nyitottsága tette lehetővé, „hogy a kétségek árnyéka nélkül elfogadhattam a keresztény hit transzcendenciáját" (Journal métaphysique). A keresztény filozófusok a megismerés, akarat és belső tapasztalás további tanulmányozásával megteremtették a gondolat hidját az emberi személy szellemi értéke és örökkévalósága felé. Ezzel előkészítették a megújuló teológia nyelvezetét is. Joseph Maréchal a kanti problémát szent Tamás gondolatainak korszerű alkalmazásával akarta megoldani. Ma is belőle táplálkozik Karl Rahner, Emerich Coreth, Bemard Lonergan. Maréchal a misztikusok evilágban „megkezdett örök életét" vizsgálva felismerte az ember „általános lelki képességét”, amire az isteni kegyelem épít. Amikor a növekedő ember eljut a szellemi megismeréshez, akkor a logikai alapelvek készségével együtt jelentkezik benne „a lét elővételezett állítása." Ha ítéletet mond arról, hogy „ez” van, „itt" van, akkor ezen részleges ítéletek hátterében a „Van" — az objektív lét — egyetemes állítása húzódik meg. Ugyanis az a valóság, amely egyszerűen „Van", „ez” vagy „itt” részlegessége nélkül, — az a Létteljesség, az Isten. Az emberi értelem fokozatosan ismeri fel azt is, hogy a dolgok léte függő, véges és korlátozott, de egyben utat nyit a Határtalan felé. Minden tárgyi ítéletünkkel együtt állítjuk az általánosan létező Transzcendenciát. Megismerésünk nem képes csupán a részlegesből táplálkozni, ezért szükségszerűen feltételezi, hogy „Ö van". Az emberi szellemnek a mindig továbbkérdezés, az Abszolútra, az Igazságra törekvés olyan lényegi eleme, ami átemeli a halálon és már ezen a földön érzékennyé teszi a kinyilatkoztatás befogadására és az örökkévalóság elővételezett megtapasztalására. A misztikus megtapasztalás ezért megfelel az emberi természetnek, még ha meg is haladja erőit. A szellemi megismerés ezen „alapvető dinamizmusa" vonzza, sodorja az embert a végső beteljesülés felé. (Vö. Le point de départ de la métaphysique). Maurice Blondel hasonló módszerrel tárja fel a cselekvés természetét. Akaratunk részleges vágyainak megvalósításában — olykor öntudatlanul is — a Teljességre törekszik, a tökéletes Jót szeretné elérni. Az ember eredményeit olykor hazugsággal is tetézi, hogy magát jobbnak, 110
