Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 2. szám - FIGYELŐ - Gondolkodók a halálról

sük kibeszélésével csillapítják önmagukat. Simone de Beauvoir-l anyja halála borzalommal és tiltakozással tölti el (Ein sanfter Tod). Christa Wollot barátnője leukémiás halála lelkileg egészen zavarttá tette (Nachdenken über Christa T.). Anne Philipe, Gérard Philipe felesége a férje előtt eltitkolt halálos betegségtől elszenvedett gyötrelmét írja le. Várható, de mégis hirtelen halála a kétségbeesés magányába sodorta a feleséget (Nur einen Seufzer lang). Marie- Luise Kaschnitz „Wohin denn ich" című naplójából azt olvassuk, hogy „egészen átélte férje halálát”, mégsem szakadt el tőle, a Mi-közösségében továbbra is együtt él vele (vö. Kari Heinz Bloching: Tod, Mainz 1973.).

,,H a Iái-értelmezések"

A halál fenomenológiai leírásai nem jelentenek állásfoglalást. A halált értelmezni kell és ez az értelmezés összefügg a korok és egyének világnézetével. Ernst Bloch marxista filozófus szívesen idézi Epikuroszt, aki saját félelme legyőzésére szofista módon így érvel: A halál semmiképpen sem érint bennünket. Mert amíg „mi vagyunk," addig nincs halál, amikor pedig a halál jelen van, akkor pedig már nem „mi vagyunk”. így a halál nem érinti sem az élőket, sem a holtakat. — Bloch azonban hozzáteszi, hogy az embernek a halál közelében felfokozódik az életvágya, feltör benne a remény, hogy tovább éljen „a szabadság birodalmában”. — Marx halálértelmezésében Feuerbachot idézi, akinek az ember önmagában és önmagának végtelen és ezért magában megleli élete értelmét és istenét is. — Majd társadalmi vonatkozásban vizsgálódik. Az emberi nyomorúság, igazságtalanság, a várt élet helyett „visz- szájára sikerült világot” tükröz. A vallás ezen igazságtalan ellentmondások összebékítését ígéri. Mivel az erkölcsi rend nem érvényesül a földön, azért kívánja az ember a halhatatlanságot. — Ez az értelmezés azonban kétértelmű, mert éppen a halál független az elnyomó rendszerektől, mindenkit utolér, akár kizsákmányolt nyomorult, akár jólétben dőzsölő. Kérdéses az is, honnan van mégis, hogy a szenvedő ember, aki életében csak nyomorúságot tapasztalt, képes hinni az örökkévaló beteljesülés ígéretében? — Korunk marxistái az élet értelmét a közösség javában keresik: „Minden ember életében benne rejlik a halhatatlanság egy szikrája és olyan fokon valósul meg, amennyire valamiképpen hozzájárult az általános emberi kultúrához és a haladás ügyéhez" (Pancchava szovjet filozófusnő). Ügy tűnik azonban, hogy pusztán a közösség javának szolgálata egyéni továbbélés nélkül, nem oldja fel az élet-halál értelmetlenségét. Hiszen az embert a halál éppen azoktól választja el, akiknek boldogságát elősegítette, akiket szeretett és akik szeretetükkel továbbra is felé fordulnának. A halál kiragad a közösségből is, még akkor is, ha emlékét megőrzik.

Az egzisztencialistáknak a halál állandó szorongató élmény, ami visszahat életükre. Sartre szerint az ember „halálra ítélt”, de a halál mégis „meglepi őt”. Mivel ez a vég „véletlen”, elveszi az élet értelmét is. „Értelmetlen, hogy születtünk, értelmetlen az is, hogy meghalunk. A halál ezért sohasem lehet számomra .lehetőség', csak egy olyan határhelyzet, amely visz- szája az én igazságomnak. Az én szabadságom mégis megmarad, mert a halál nem lehet akadálya terveimnek. A halál sors, és mint ilyen, nincs betáblázva terveim közé” (Das Sein und Nichts, Hamburg, 1962. 688). Az ember már elvileg olyan lény, aki állandóan csődbe jut, mert túl sokat kíván: Az ember alapvető kívánsága, hogy isten legyen és isteni tulajdonságokra vágyik. És az ember ebbe a haszontalan szenvedélyébe megy tönkre (i. m. 711.).

Hasonló negativizmus jellemzi Heidegger halálhoz való viszonyát is. A „lét” és „semmi’ szorosan egymáshoz tartozik, mert a lét a „semmi fátyolába” burkolózik. Az ember „halálra- szánt-lény”, aki a semmitől való félelmében állandóan szorong és ebben nem segíthetünk egymáson. Bárki halálba mehet a másikért, de a meghalást nem veheti át tőle . . . Mihelyt az ember világra jön, már elég öreg ahhoz, hogy meghaljon ... az ember elfogadja az életet, szorong, de mégis bízva önmagában, leveti illúzióit, hogy kialakítsa szabadságát a halállal szemben (vö. Sein und Zeit, 245. 266.). Heidegger a halál állandó jelenlétére figyelmeztet, de hogy hogyan kell az életet átformálni a halálkérdés megoldásához, arra nem ad választ. A semmitől való szorongás, a halálra szánt lét elfogadása nem elég, a miért? a hogyan? mit tegyek? kérdései továbbra is kiáltok maradnak.

Gabriel Marcel mint gyermek, két nap alatt elveszíti édesanyját. Ezzel már korán, de mégis tudatosan átéli az élet leggyötrőbb kérdését: „Hát semmi sem az enyém? — A legdrágább valóság is kicsúszik görcsösen szorító markomból?” — Életét arra szánja, hogy a létezés alapkérdésének kulcsát kezünkbe adja, az embert kivezesse én-je kréta-köréből és megnyissa a gondolkodás útját: Az életét kell megoldania ahhoz, hogy a halált megértse. Először feladja azt a tárgyi gondolkodást, ami szemben áll az én-nel (A kanti probléma megoldását keresi!): „A tárgyak szemben állnak velem, sőt még a testem is tárgy lesz ha csak érteni és birtokolni akarom. A világ, a testem azonban nem lehet csupán kutatás,

109