Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - FIGYELŐ - Gondolkodók a halálról
a halhatatlanság minden racionális bizonyítéka elérhetetlen és elégtelen, de ugyanakkor felesleges is. Az értelemnek ugyanis nincs szüksége bizonyításra, mert egyszerűen képtelen elgondolni saját nem-létét. Ugyanez a helyzet a lélek, szabadság és az Isten kérdésében is, amelyek egymást feltételezik. Kant bevetette a racionális kételkedés módszerét, de kiutat nem adott. Ebből a megoldatlanságból fakad korunk minden gondolati gyötrődése, mert a valóságban is önmagunk kivetítését, saját alakunk lidércfényét, hangunk visszakongó ürességét halljuk mindenütt: „Az ember alkotta magának az Istent a maga képére” — és isteni tulajdonságokat akar felvenni. — „Isten a központi idegrendszer terméke”. — Freud szerint: „A testi atyánkat vetítjük az égbe.” Jacques Monod-nál Isten a világ „animisztikus kivetítése.” Egyes állati-emberi magatartást kutatók szerint „a kései majmok hordájából fennmaradt legintelligensebb alfa-állat (az ember) externalizált igényeként jelentkezik az istenkép." Ezekből a dekadens, keserű válaszokból az is kitűnik, hogy minden halálon túli kérdezés nyíltan vagy leplezetten istenkérdés is. A kivetítés-magyarázat azonban semmit nem óid meg, semmit sem bizonyít. A tapasztalati világban is az ember azt vetíti ki, amit külső benyomásra befogadott. Az egészséges gondolkodás hűségesen tükrözi a külső valóságot. Ezek a „fájó” megfogalmazások viszont könnyedén visszafordíthatok: ha ugyanis a tükrözésbe torzító elemek vegyülnek, akkor megismerésünk már kevéssé lehet tárgyilagos, inkább kétségbeesésünk és nyomorúságunk öngúnyát vetítve, egy-egy hatásos fintorral próbálja tagadni az örök élet bármiféle lehetőségét is. A halál filozófiája A mai filozófusok nem elvontan spekulálnak a halálról, hanem bizonyos konkrét magatartás- formákat vesznek fel a halállal szemben. Ez a „közvetlenség" hasonlít az ember kezdeti viselkedéséhez. A természeti erőkkel, az állatvilággal és isteneivel együttélő primitív ember a halált is bevonta életébe. De amilyen természetesnek hatott, hogy meg kell halnia, ugyanolyan erővel tört fel belőle a halálon túli továbbélés reménye. Már a legősibb sírleletekben is ott találjuk a halott használati tárgyait, kedvenc eledelét, utána ölt szolgáit és állatait, hogy az itteni életstátuszát a túlvilágon is folytathassa. A filozófia kezdetétől a halált, pontosabban a meghalást az élet fontos feladatának tartották. Cicero szerint „a filozófia a halál megfontolása". Seneca dicséri azokat a filozófusokat, akik megtanították „jól meghalni”. Epiktétosz így buzdítja tanítványait: „Míg mások a jogot tanulmányozzák, a logikát gyakorolják, addig te tanulj meg jól meghalni!” — Ezek a tanítások arra voltak jók, hogy a fokozatosan tudatára ébredő embert felszabadítsák a halál miatti szorongásból. Amíg Keleten inkább az „életszomj kioltásá”-ra törekedtek, a nyugati gondolkodás az „új élet reményét” keltette fel. A görög filozófiában ez a kettős irányzat találkozott. A sztoikusok közömbössé tették az embert a halálra. Platón a lélek halhatatlanságát és a halál utáni beteljesülést hirdette. — Hans Urs von Balthasar a halálfelfogás történelmében három szakaszt különít el: Az ősi mitikus-mágikus kort, a racionális magyarázat korszakát és korunk átélő-tapasztalati egzisztenciális felfogását (Der Tod im heutigem Denken: Anima, 1956, 293.). A racionalista korszak — amint láttuk — Kant kritikájával csődbe jutott: Isten-lélek-halál- túlvilág kérdéséhez nem vezet logikai út. Eredménye annál is ellentmondóbb, mert világosan kimutatta ezeknek a valóságoknak erkölcsi szükségességét. Ebben a gondolkodási szakadásban az utána következő nemzedék számára a halál elhallgatás vagy borzadás tárgya lett. Az embert istenítő Nietzsche-i felfogás fasizmusba torkollott, amely egyrészt a tömeggyilkosságok „legpraktikusabb" módját eszelte ki, másrészt saját híveit is az esztelen élvezetek, az óriássá dagasztott egyéni és faji gőg bálványozásába fullasztotta. Érthető, hogy ilyen események után a halál mai irodalma is az elmélyülés, megoldáskeresés helyett a rettegett borzalom és az értelmetlen abszurdum leírásává fajult. Csak néhány ízelítőt belőle: „A halál mindent nevetségessé és elviselhetetlenné tesz” — írja Thomas Bernhard. — Gottfried Benn az egész életet a pusztulásból szemléli: „Nem tudok ellenállni, hagyom magam felbomlani!” Berthold Brecht arra biztat versében: „Ne engedjük magunkat elcsábítani a túlvilági ígéretektől. Ahhoz is hit kell, hogy elfogadjuk: a halál után nem jön semmi.” Az ilyen aspektusból nyilvánvalóan az élet is értelmetlenné válik és „minél abszurdabb az élet, annál elviselhetetlenebb a halál” — írja Sartre. Ez a kijelentés még igy visszájára- fordítva is azt jelzi, hogy az ember természetének, „belső igényeinek” az értelmes, a céligényes élet felel meg. Az egészséges emberi természet egészének éppúgy, mint egyes vágyainak nem a „semmi”, nem a „képzeleti tárgyak", hanem a konkrét valóság felel meg. Tüdőnk valóságos levegőt kíván, étvágyunk tényleges kenyérrel csillapítható, szerető törekvésünk konkrét tárgyban nyugszik meg. Sokan azok közül, akik elvesztették a halál perspektíváját, a meghalás miatti megrettené108
