Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - FIGYELŐ - Kiss László: "Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség" (Fil 1,21)
Ianság”-ról esik szó, ott a qumráni iratok nem az emberi lélek természetes adottságát értik ezen. A belső összefüggés nem az „ember lelke" és a „halhatatlanság" között áll fenn, hanem az „Isten-közösség", Isten Lelkének bennünk-lakozása és a „halhatatlanság”, illetve „mennybefelvétel" között. A bölcsességi irodalom és a qumráni irodalom ilyen értelemben előkészítője volt szent János és szent Pál „örök életről" szóló teológiájának, amely szerint, aki hisz Jézusban, „annak örök élete van” (Jn 6,47), de ez az örök élet nem a lélek természetes adottsága, hanem „Isten kegyelmi ajándéka" (Rám 6,23). Az apokaliptikus irodalom az ember halálán túli életét az „örök élet” és a „halhatatlanság" kevésbé használt kifejezései mellett főleg a „mennybe felvétel" (Hénoch 62—63; 104; 4Mak 9,22; 13,17), a „fest feltámadása" (Dán 12,1—3 vö. Iz 26,19; Testamentum Judae 25; 4Ezd 7,32; Oracula Sibyllina 4; 2Mak 7), a „lélek feltámadása" illetve kihozatala az alvilágból (seolból) a paradicsomba (Hénoch 102—104; Jubileumok Könyve 23,27—31; 4Ezd 7) jelzi. A későbbi apokaliptikus műveknek egyre inkább központi témájuk Isten ítélete. Ebben az ítéletben a jók megkapják jutalmukat, az örök életet, a gonoszok megkapják büntetésüket: az örök kárhozatot, a gehenna büntetését, vagy a halálban, illetve alvilágban (seolban) maradnak. Salamon zsoltáraiban például (i. e. 1. század közepe) az örök élet már nem az igazságtalanul elviselt szenvedésért vagy halóiért nyújtott kárpótlás, hanem Isten jutalma a jámbor életért, míg a bűnös nem támad fel, halála végérvényes halál. Jézus túlvilági életről szóló tanításában egyrészt átveszi és felhasználja a korabeli zsidó felfogást és ábrázolásmódot. Ezt mutatja a dúsgazdag és a szegény Lázár túlvilági életének leírása (Lk 16,19—31), a latornak tett ígérete: „Még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43), a pokol ábrázolása (sírás és foqcsikorqatós: Mt 13,42; qehenna az el nem pusztuló féreggel, és ki nem alvó tűzzel Mk 9,43—48; tüzes kemence: Mk 13,41 k, örök tűz: Mt 25.24). Ugyanakkor egybekapcsolja a halált az ember tettei és élete fölött elhangzó ítélettel: „Oktalan, még az éijel számon kérik lelkedet!” (Lk 12.20) Jézus felszólít arra, hogy a földi életben gyűjtsünk égi kincseket (Lk 12,33k) és állandó éberségre, készenlétre serkent (vö. urukat váró szolgák: Lk 12,35—48; vö. 21,29—36; a tíz hajadon: Mt 25,1—13.), felhív a kapott talentumok jó felhasználására (Mt 25.14—30). A szadduceusok gúnyos támadásával szemben megvédelmezi a feltámadást (Mk 12,18—27) arra hivatkozva, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene nem a halottak Istene, hanem az élőké, ök pedig úgy lehetnek „élők”, ha Isten feltámasztja őket. „Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él” (Lk 20,38). — Jézusnak saját közeledő halálát is „bele kellett építenie Isten iránti önátadásába, és összhangba kellett hoznia az ö üzenete sürgősségéről vallott meggyőződésével” (E. Schillebeeckx: Jesus, Freiburg— Basel—Wien, 1977. 267—8). Jézus a saját halálát szeretetszolgálatként értelmezte: „Az emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy Ö szolgáljon és életét adja vált- sáaul sokakért" (Mk 10,45). „Krisztus meghalt bűneinkért az írás szerint” (1Kor 15 4). Jézus halálát mindig feltámadásával együtt említette és „Jézus halála saját lényegéből folyóan megszűnik a feltámadásban. A feltámadás nem jelenti Jézus időben továbbterjedő életperiódusának kezdetét, hanem éppen Jézus egy, egyszeri életének maradandó, megmentett végérvényességét. Jézus engedelmességben vállalt szabad halálával nyerte el élete maradandó végérvényességét" (Karl Rahner, Grundkurs des Glaubens, Freiburg—Basel—Wien, 1977. 262. o.). így az Újszövetségben nemcsak a halállal szembeni beállítottság és magatartás változott meg, hanem Jézus halálában és leitámadásában maga a halál is lényegesen megváltozott. Szent János és szent Pál apostolok Jézus halálának és feltámadásának megtapasztalásában a halálon túli élet kérdését már teológiai összefüggésekben mélyítették el. Ugyanis csak Jézus titkából nyer keresztény értelmet az ember halála. A megváltott ember „sorsközösségbe" kerül Krisztussal és ezért többé már nem az övé sem élete, sem halála. Krisztus halálával és feltámadásával megtörte a sátánnak, a halálnak, az alvilágnak a hatalmát, utat nyitott számunkra a mennyei Atya országába. Föltámadása nemcsak már e földön kezdődő örök életünknek, hanem feltámadásunknak is az alapja, egyik a másik nélkül nem állhat fenn. A halálban ezért nem a megsemmisülés, nem a hideg, üres, árnyékszerű tengődés a sorsunk, hanem belépünk a „mennyei Atya házába”, ahol sok lakóhely van. Ezeket Jézus készíti elő számunkra (Jn 14,3), ott viszontlátjuk Öt (vö. Jn 16,22) és „örökké az Úrral leszünk” (1Tesz 4,17). Ezért valljuk az Apostoli Hitvallásban: „Hiszem... a testnek feltámadását és az örök életet!" Az élet Forrása Szent János evangéliumában Jézus Krisztus az ember örök életének Forrása. Isten ezt a forrást mindenkinek felkínálja, és csak az emberen múlik, merít-e belőle? — Eszerint részesül az örök életben vagy sorsa a „sötétség”, a „halál”, az örök szomjazás lesz. János evangéliumának bevezetője úgy mutatja be az Igét, mint aki Istennél él, aki által minden lett. Ez az Ige 102
