Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - FIGYELŐ - Kiss László: "Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség" (Fil 1,21)
A beteg találkozása Krisztussal A keresztény közösség segítsége, imája, a betegek kenete, a szent Útravaló végül is mind arra irányul, hogy létrehozza a beteg személyes találkozását a meghalt és leitámadott Krisztussal. „A betegek szent kenetével és a papok imádságával az egész egyház a szenvedő és megdicsőült Krisztusnak ajánlja a betegeket, hogy megkönnyebbitse és megszabadítsa őket; sőt buzdítja is őket, hogy önként csatlakozzanak Krisztus szenvedéséhez és halálához, és így mozdítsák elő Isten népének javát” (Lumen gentium 11), A belső egyedüllét, elhagyatottság, amellyel a betegség fenyeget, feloldódik abban az isteni jelenlétben, mely a betegségnek értelmet és tartalmat ad. Az a Krisztus érkezik el a beteghez, aki a földön járva mindenkivel jót cselekedett. Magára vállalja bajaikat és hordozza betegségeiket (vö. Mt 8,17). „Jézus azzal kívánt segíteni, hogy megosztotta magányunkat, kínjainkat, halálunkat. Azzal váltott meg, hogy eggyé lett velünk." (Teréz anya) Szenvedés, betegség, halál gyökerében a bűnre megy vissza. Ezért fontos, hogy a beteg lelkiismeretében is helyreálljon a rend. A betegség — így szemlélve — összemberi esemény. A Krisztushoz megtért, bűneinek kötelékéből kiszabadult ember könnyebben viseli el a betegséget is. Nem véletlen, hogy az Úr a béna meggyógyításánál először bűneit bocsátotta meg (Lk 5,20). Az a Szentlélek, „aki feltámasztotta Jézust a halálból" (Rám 8,11), részesíteni tudja a beteget is Krisztus győzelmében a bűn és a halál fölött. A beteg élete összekuszálódott. Gyakran fölöslegesnek, tehernek érzi már magát. De ha Krisztus szenvedéséhez kapcsolja életét, rádöbben arra, hogy a szenvedésnek van értelme, megváltói ereje. Most érti meg igazán az apostol szavát „örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulása napján majd ujjongva örülhessetek” (1 Pt 4,13). Ha Krisztusra figyel, aki „annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult” (Zsid 5,8), akkor ez a kifejezés „engedelmesség” személyes és reménykeltő színezetet kap, mert kiemel abból a sztoikus beletörődésből, ami a beteg lelkületét nemegyszer jellemzi, és megtanít bízni Krisztusban, aki „mivel maga is ... szenvedett, tud segíteni” (Zsid 2,18). A keresztény ember a szenvedő Krisztussal együtt tudja lelkét az Atyához emelni: „Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg nevedet!" (Jn 22,27). Irodalom: 1. Johannes Feiner, Die Krankheit und das Sakrament des Salbungsgebet. Mysterium Salutis V. 494—547. — 2. Jósé Gonzáles-Faus, Jesus, Bild des leidenden Menschen, Concilium, 1976/11. 581—587. — 3. Josef Mayer-Scheu, Seelsorge im Krankenhaus. Concilium, 1976/11. 600—607. — 4. Malcolm Muggeridge, Valami nagyon szépet Istenért. Eisenstadt 1974. 37. Fülöp Béla „SZAMOMRA AZ ÉLET KRISZTUS, A HÁLÁL PEDIG NYERESÉG (FIL 1,21) A Jézus-korabeli zsidóság felfogása a halál utáni életről nem volt egységes. Az egyik szélsőséget a szadduceusok képviselték. Ök tagadták mindenfajta élet lehetőségét a halál után, ezért a földi életben keresték a beteljesedést, várták az isteni igazságszolgáltatást. Velük ellentétben a farizeusok tanították a „holtak feltámadását”, ami a világ végén, az „Úr napján" valósul meg. A zsidóság túlvilági életről alkotott elképzeléseit változatosan színezte a görög bölcselet, a különféle környező népektől beáramló vallási felfogás. Ezeknek a hatásoknak irodalmi vetületeit megtalálhatjuk a „bölcsességi irodalomban”, főleg a Bölcsesség könyvében, amelynek első öt fejezete az igazak és a gonoszok különböző sorsát írja le az isteni ítélet fényében; foglalkozik ezzel a témával a „qumráni irodalom" is, de főként az ún. „apokaliptikus irodalom.” A Bölcsesség könyve szerint „a halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (1,13). A halál „a sátán irigysége révén jött a világba” (2,24). „Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert és saját lényének képmásává tette (2,23). Az igazak és a gonoszok végső sorsa nagyon is különböző (3,1—4,19), az ítéletkor mindenki megkapja azt, amit megérdemel (4,20—5,23). A gonoszok „gonoszságukban pusztulnak el" (5,13), „Az igazak azonban örökké élnek és az Úrban van a jutalmuk” (5,15). A qumráni iratok nem szólnak a feltámadásról, hanem az „örök életről”, amely már e földön megvalósul mindazokban, akikben az Isten Lelke lakozik (vö. Bölcs 1,4—7). Ahol „halhatat101
