Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - FIGYELŐ - Rahner, Karl: "A lelkipásztorkodás megelőzi a teológiát"
FIGYELŐ „A LELKIPÁSZTORKODAS MEGELŐZI A TEOLÓGIÁT” Az 1976. év végén megrendezett szokásos Bécsi Lelkipásztori Napok-nak kiemelkedő eseménye volt KARL RAHNER professzor megnyitó előadása „A teológia és a plébániai lelkipásztorkodás" kapcsolatáról. Már beszéde elején megpendített egy olyan gondolatot, amelyre egyszerre felfigyelt a zsúfolt zsinati emléktemplom hallgatósága: „Az egyház lényegesebb és döntőbb módon valósul meg a plébániai lelkipásztorkodásban, mint a teológiai gondolkodásban". — Rahner a továbbiakban a plébániai közösségek teológiai megalapozását fejtegette. — Az egyház lényege időben és térben bontakozik ki. A plébánia az egyház térbeli megjelenési módja, ezért előfeltétele az emberközelség. A plébániai lelkipásztorkodásban a teológiának megvan a sajátos és meghatározott helye és azt meg is kell őriznünk. Ez azonban nem jelenti azt, —folytatta, — hogy a plébánosnak „hivatásbeli" teológusnak kell lennie, de nem lehet olyan „kiskereskedő” sem, aki egyszerűen eladja mindazt, amit a teológia „nagyüzemében” legyártottak. A plébános leiadata az igehirdetés és az egyházi igehirdetés megelőzi a hivatásszerű teológiát. A hivatásos teológia ugyanis az igehirdetés gondolati elmélyítéséért (reflexiójáért) van; és ezért az igehirdetés mindig többet foglal magában, mint amennyit a tudományos teológia áttekinteni képes. A plébánia lelkipásztora nem lehet csupán „rítusvezető”, a szavak mágikus varázslója, hanem az, aki az egyház adott valóságát közli, ezért neki kell megteremtenie ezen valóság elfogadásának egzisztenciális feltételeit. Rahner előadása második részében a plébániai lelkipásztorkodás lelkiségével foglalkozott, amelynek két feltételét: az egyéni hitet (a hit magányát) és a hit testvéri közösségét hangsúlyozta. A lelkipásztoroknak ezek megtapasztalásából kell élniök, hogy magukra maradotton is legyen bátorságuk hitbeli döntést hozni, olykor még a közvélemény ellenére is. Rahner professzor előadásához kapcsolódva a plébániai lelkipásztorkodásnak öt érdekes modelljét tárták a hallgatók elé: Rudolf Ortner egy tipikus „vidéki plébániát" mutatott be Freistritz an der Drau-ból. Felsorolta mindazt a súlyos lelkipásztori problémát, amely minden hasonló plébániaközösségben fellelhető: a hitélet általános megcsappanását, a liberalizmust, a sport és az anyagi élvezetek istenítését, az idegenforgalom hátrányait, az egyháztól való elidegenedést, a paphiány okait és azt, hogy az egyházat még a hívek is a „fogyasztási javak" közé sorolják. Walter Linser az „üzemi dolgozók plébániáját" ismertette Wattensból. Abban látja a plébános fő feladatát, hogy állandó kapcsolatot létesítsen a családokkal és helyreállítsa a jó viszonyt az üzemek dolgozóival. A község életét anyagi jólét jellemzi, ami együttjár a hitélet bizonyosfokú elhanyagolásával. Dr. Günthner Dallinger az együttműködés és közös felelősség kérdését vázolta a bécsi szent Flórián „team-plébánia" életéből. Dallinger, mint az egyházközségi tanács elnöke bemutatta mindazt a közös segítséget, ami a világi hívekkel való együttműködés és kölcsönös segítség munkáját jellemzi: az egyes munkákat képzett szakcsoportok végzik a plébánia területén. Maria Franziska Meyer nővér a Selzthal-i papnélküli plébánia jól működő formáját mutatta be. Ezen a vasúti csomóponton az egyházközség életét a keresztesnővérek látják el. önzetlen, sokoldalú szolgálatuk mindenki bizalmát megnyerte. Georg Hager, St. Gilgen turistaközpont plébánosa az idegenforgalomból adódó lelkipásztori feladatokat tárgyalta. Az egyházi szolgáltatásokat minden egyéb konkurrencia ellenében is érvényesíteni kell. Saját híveivel különösen az üres időszakban tud jobban foglalkozni. Segíti őket, hogyan készítsék elő a vendégek jó fogadtatását, hogy ebben a munkájukban is próbálják megvalósítani a „keresztény testvéri közösség" igazi példáját. Florian Kuntner püspöki helynök a plébániai élet közös telelősségét hangsúlyozta. Külön foglalkozott az egyházközségi tanácsok újjáélesztésével, az új egyházi szolgálatokkal. Mindezekben az „idő jeleit" látja és azt, hogy „ma üdvösségtörténetünk sajátosan új korszakába léptünk”. (Wiener Kirchenzeitung, 1977/1.) 98
