Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - FIGYELŐ - Isten szavának "szimfóniája"
burg im Breisgau, 1972. 5—14, p. — 6. Karl Rahner: Herders Theologisches Taschenlexikon, Herder VI. Freiburg im Breisgau, 1973. Band 7. 255. p. — 7. Yves Congar: HisISTEN SZAVÁNAK „SZIMFÓNIÁJA" „Az igazság szimfonikus” — vallja könyvében Hans Urs von Balthasar (Die Wahrheit ist symphonisch, Einsiedeln, 1972). Ez a kijelentés érvényes hitünk igazságaira is. Az isteni igazságok „szimfóniájának” mélyebb okait próbáljuk most megközelíteni és felvázolni. Isten ugyanis sokféleképp szólt önmagáról — és az ember is Istenéről. Isten, amikor az emberhez szól, mindig önmagából ad valamit. A régi népekben ezért élt az a meggyőződés, hogy Isten neve varázslatra is felhasználható. Aki ki tudja mondani (helyesen) Isten nevét, az mintegy részesedik hatalmában és az Ö nevében parancsolhat. Mózes is ezt kérdezi Istentől: Mi a neve? (Kiv 3,13). Gyermekes ez a kérdés, hiszen Isten nagyobb minden alkotásánál, lényege nem foglalható bele emberi szóba, — mivel hozzá senki sem hasonlítható, emberi szóval Ö meg nem nevezhető. Ma talán megmosolyogjuk a régiek naivitását, közben nem vesszük észre, hogy ugyanezt próbálgatja a mi „ésszerű” istenmagyarázatunk is. így például a mítosztalanítási törekvések számos túlzása a Szentírást megfosztja isteni „varázsától” és pusztán az emberi szavak szintjére süllyeszti le, ahol már végülis Istentől kiüresítve visszhangzanak. Mi más ez, mint „varázslat a varázslat ellen?" A beszélő Isten szabadsága Isten a „Mindennevű”. Ha megszólal, határozott dolgokat mond. önmeghatározása kifejezi szabadságát és jelzi nevét is. Neve megnyilvánul kimondott Igéjében, Akiben Isten önmagát adja minden fenntartás nélkül. Emberi módon azonban nem lehet Öt megragadni. Ha valaki meg akarná Őt fogni, csak saját üres tenyerét szorongatná. Isten szabad önközlésének emberi részről a fenntartás nélküli befogadás felel meq. Isten nagy tetteire és a jövő ígéreteire csak akkor hivatkozhatunk, ha előbb mi tárulunk fel előtte és önmagunkat alávetiük Neki. — Az Istenről szóló kijelentések sokfélék. Ezek nem annyira azt mondják, mi az Isten, mint inkább azt, milyen Ö. Szabadságát sokszor önkényesnek találjuk. Olykor megharagszik, de Mózes képes volt lecsillapítani haragját. Ninivét Jónás prófétájával pusztulással fenyegette, de azután megbocsátott a bűnbánatot tartó városnak. Sault Izrael első királyává választotta, de azután elvetette. — Ugyanígy titok marad a zsidó nép kiválasztása is (vö. Róm 11. fej.). A beszélő Isten szabadságát, — ami egyszerre igazság és hűség, — magunktól fel sem foghatjuk, megsejtése a „hit ajándéka." Úgy tükröződik vissza Isten a mi hitünkben, engedelmességünkben, megértésünkben, mint az egység képe a sokféle tükörben. Isten szabadsága teszi lehetővé igéjének sokféle emberi befogadását, így lesz Ő a mi megismerési pluralizmusunknak sajátos előfeltétele. Amint a prizma a fehér fényt a szivárvány színeire bontja, úgy bomlik színekre az egyes emberek eltérő felfogásában az isteni fénysugár, és éppen sokszínűségében csillantja fel az Isten szépségét. Az igazi emberi hit mélyén mindig finoman halk, visszafogott tartózkodás rejlik: hagyjuk, hadd beszéljen Isten, teret nyitunk igéjének, engedjük, hogy sokféleképpen kibontakozzanak árnyalatai. így lassan felsejlik előttünk a Beszélő, az, aki önmagát akarja velünk közölni. Ezt a szabad önközlést úgy is nevezhetjük: Szeretet. Csak az isteni szeretet lehet az egyetlen igazi hermeneuti- kai alapelv a Szentirás helyes értelmezésében. A tárgyi jelentések bonyolult labirintusában könnyű utat téveszteni. A szeretet az egyetlen Ariadné-fonal, amit, ha kézben tartunk, biztosan eligazít és célhoz vezet. Ez az az árboc, amelyhez figyelő és önátadó imával odakötözhetjük magunkat, hogy ellenállhassunk a tévútra csábító szirénhangok bűvöletének. Ez az árboc: Krisztus keresztje, az isteni szeretet megvalósulása, — minden sokféleség igazolásának próbaköve. Izrael megértette, hogy Isten igéjében az Isten szeretetével találkozik és hogy erre az egyetlen méltó emberi válasz lehet, amit a főparancs fogalmazott meg: Istent teljes szívből-lélekből, minden erőből kell szeretni. Az emberi szeretet visszhangja az isteni szeretetnek. A vallás tehát nem csupán valamilyen külső igénynek, funkcionális szükségletnek a 106 toire des dogmes et histoire de i'Eglise, Seminarium, N, I. Januario-Martio 1973. 78. p, Szántó Kontód
