Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Bálint Sándor: Népi vallásosságunk öröksége

teleíe, az orális, vagyis nemzedékről nemzedékre történő szóbeli hagyomónyozódás készsége, amelyről egyebek mellett, balladáivá kopott népi imádságaink is tanúskodnak.

E laikus, hódoltsági licenciátusoktól, majd búcsúvezetőktől, hovatovább szakrális népirodalomtól (Aranykorona, Makula nélkül való Tükör) is táplált, anyanyelvűvé vált liturgikus kultúra életét a XVIII. század paphiánya, majd a bontakozó tanyavilág egyenetlen lelkigondozása is szinte századunkig meghosszabbította, konzerválta. Ezek a hívek fönntartás nélkül tisztelték a papban Isten szolgáját, ő mondta a misét, ő szolgáltatta ki a szentségeket, amelyeknek szakrális értékével, kegyelmi adományaival nagyon is tisztában voltak. Különben nagyon ritkán találkoztak egymással. A hivő nyáj az olykor adódó templomozás mellett, vele párhuzamosan élte tovább a maga intimebb, lényegében korrekt vallási életét.

Ez a laikus katolicizmus, népi vallásosság hosszú időkön át erősebbnek, megtartóbbnak bizonyult a kemény kézzel terjesztett, kétségtelenül korszerűbb tridentinum követelményeinél. A kettő ugyan elfért egymás mellett, de eggyé csak kevesekben ötvöződött a hitnek, kultusznak, belőlük áradó emberi magatartásnak az a népi és templomi párhuzamossága, amelynek feloldásával papképzésünk igazában alig törődött és amelynek megismerésére egyházi tudományosságunk, összehangolására pedig pasztorációs gyakorlatunk általában nem törekedett. Ha óhatatlanul találkozott vele, akkor egészében pogányságot, babonás elfajzást, legjobb esetben műveletlenséget emlegetett. A jelenség a hivatott tudományszakokat, így a néprajzot sem érdekelte különösebben. Nem csoda tehát, ha erről a gyermetegnek tetsző, gazdag egyszerűségű, ihletett világképről már csak töredékek: családban öröklődő imádságok, népdalként bújdosó gregorián dallamok, templomi famennyezetek, a szentelményekkel oltalmazott, felajánlott élet és munka felvillanó tisztelete, az ünnepek haldokló népi liturgiája adnak hírt.

A szakrális népkultúra nagy emberi értékeire és intelmeire, megragadó szimbólumaira általában csak akkor ébredtünk rá, amikor már enyészet előtt állt. Egyébként a népköltészet, népzene, népi tánc, építészet tanításaira is az utolsó órákban eszméltünk, ihletéseiből azonban korunk szürkülő világa máris sokat merített. íÚgy véljük, hogy az elavultnak, gyermetegnek érzett, sőt leminősített népi hitvilágnak is van számunkra — kellő kritikával és intuícióval — modern áttételekre alkalmas mondanivalója.

A tridentinumtól annyira hangsúlyozott tekintélyi, hierarchikus elv nyomán a híveknek, főleg a templomi liturgiában a jelenléten túl, nem volt jelentős szerepük. Éneklésük is akárhányszor esetleges, devocionális jellegű volt, nem simult a pap liturgikus cselekményéhez. Az új anyanyelvi liturgia valamiképpen a laikus, templomból kiszorult vallásosságnak tanúságtevő, hangos szóval is megnyilatkozó orális, közösséqi szellemét rehabilitálja, illetőleg készíti elő. Ez a zsinati liturqia egyik legbiztatóbb célkitűzése. Az egyetemes papság zsinati követelménye alkalmas időben nyilván a hódoltsági különlegességnek, a licen- ciátus intézménynek a diakonátus korszerű formájában való újjászületését is magával hozhatja.

A katolikus tanítás, benne a Krisztus-eszmény változatlanságában is koronként és népenként sajátos hangsúlyozásban, 'megélésben részesül. A keresztény ókor Krisztus-képe a Jó Pásztor, bizáncé és a románé a Krisztus-király, a gótikáé a keresztrefeszített Istenember, az újkoré talán a lángoló szívű üdvözítő.

Az „egyszerű" és „tanulatlan" népek, régi paraszttársadalmak szemében és szívében a lét még kiváltság, Isten egyszeri ajándéka, a legsanyarúbb és leqembertelenebb körülmények között is. Nincs, nem is lehet nekik kicsiszolt, „hibátlan” vallási műveltségük, de volt és talán méq ma is van szintetizáló világképük. Ennek archaikus szentírási födözete a humanitás Christi, ami napjaink teológiai orientációinak is egyetemes követelménye: az emberré, testvérünkké vált Krisztus, aki körüljárt közöttünk „jót cselekedvén”, aki mindnyájunkért megfizetett, hogy szabadok lehessünk. E szerint más megváltás nincs, csak az övé. Azóta ünnep a világ. Földi életének két létformáló mozzanata a Szűzanya örömén és fájdalmán átélt megtestesülés és kínszenvedés. A karácsonynak és húsvétnak érzékletes liturgiával, paraliturgikus fejleményekkel, máig sok helyi hagyománnyal átélt misztériumában elégséges magyarázatot, értelmet, vonatkozást lel a keletkezés és elmúlás, születés és halál, maga az egész, különben hiábavalónak tűnő emberiét.

A teológusok mérlegeltek, vitatkoztak, miközben ez a népi vallásosság bölcsen „antici- pálta”, még a dogmai méltóság előtt legendákban, misztériumjátékokban, búcsúsok énekében ünnepelte Mária mennybevételét, a Szűzanya egyetemes közbenjáró kiváltságát.

Az egyházi év gazdag szimbólumrendszere a természet kozmikus körforgását emberi ünneppé és tanulsággá, a földi életet és munkát Isten ügyévé magasztalta. Elnépiesedett, olykor el is profanizálódott mozzanataiban is megérezzük, észrevesszük a kultikus, inten- cionált eredetet, a minden anyaszültjéhez szóló intelmet.

Akadna még bőven mondanivalónk. így szükséges volna a „tridentinus” és „népi”, azaz

86

I