Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sólymos Szilveszter: A sokszínű liturgia
programszerű és átéltebb vallásosságnak még bővebb kifejtése, ábrázolása, továbbá az eddigi nem sok, de nem is kevés hazai anyaggyűjtés bemutatása, alkalmazása. Az újkor a mi életünkben, a mi szemünk láttára vált történelmi időszakasszá. Érezzük az új szelek fúvósát, benne egyházunk elvárt készülődését. A 2. Vatikáni zsinat, majd VI. Pál pápa annyi apostoli megnyilatkozása számot vetett korunk és a következő közeli idők mind gyökértelenebbé váló, elidegenedő, elmagányosodó emberének deszakralizált élet- körülményeivel. Ezért legszükségesebb követelménynek találta a hivő ember keresztény nagykorúságának, társadalmi missziójának, jókedvű áldozatának kimunkálását, támaszkodván az otthon, táj, haza, szakrális fenomenológiájára, a népi vallásosság lehetséges tanulságaira, így kitárulására, közvetlenebb átélő készségére, természetközelségére, közösségi igényeire, amelyekben a tridentinum ideológiai jártassága és fegyelme hivatott megújulni, feltöltődni. Ebben az apostoli napszámban benne van a mi külön magyar osztályrészünk is. Ha még el nem késtünk vele, olyan egyeztetésre gondolunk, mint Arany Jánosé, aki Íratlan népi irodalmi hagyományunkat ültette irodalmi klasszicizmusunk talajába. Olyan erőfeszítésekre, mint Bartók és Kodály gyűjtőmunkássága, illetőleg alkotói tevékenysége. A mi katolikus részünkön is már szépen folyik réginek, népinek megújító, egyben nemzetnevelői célzattal való áttekintése, de az üdvös alkalmazás már az Úr magyar szőlejének meghívott munkásaira vár. Sólymos Szilveszter A SOKSZÍNŰ LITURGIA A 2. Vatikáni zsinat óta eltelt tíz évben lényegében megtörtént a liturgia programba vett reformja. Bevezetése nem volt ugyan problémádon, de a jövő liturgiatörténetének írói valószínűleg azt fogják megállapítani, hogy meglepően gyorsan és simán ment át az egyházi köztudatba. Minden bizonnyal azért, mert a helyzet megérett rá, megvolt iránta az igény. A mai ember — mint az átalakulás „szenvedő” alanya — természetesen sokkal több problémát érez. Jobbról és balról hangzik el kritika, jelennek meg hangzatos című írások: Liturgiareform — újjászületés vagy elvetélés; liturgiareform — az egyház szétrombolása; a liturgia krízise; pluralizmust a liturgiába; több kreativitást és öntevékenységet stb. Mi most csupán az utóbbi kérdésekre korlátozzuk vizsgálódásunkat: mennyiben engedhet meg a liturgia pluralizmust, helyet kaphat-e benne a kreativitás, a spontaneitás? Visszapillantás és fogalmi tisztázás A zsinat utáni teológiának kétségkívül egyik jellemző vonása a pluralista gondolat térhódítása. Ez szinte természetes is, hiszen itt egy korunkat jellemző szellemi áramlatról van szó, ami mögött bizonyos szabadságigény, a másik véleményének tiszteletben tartása, békés együttélési törekvés stb. húzódik meg. Mit érthetünk a liturgiában a pluralizmus fogalmán? Természetesen bizonyos határokon belüli többféleséget, több szabad lehetőséget annak alakításában, az egyformaságnak gazdagító feloldását. Talán hasznos lenne megkülönböztetni a „horizontális” és „vertikális” pluralizmust. A horizontális jelenthetné ugyanabban a korban az egyes népek, kultúrkörök sajátosságaiból fakadó többféleséget, míg a vertikális egyazon helyen és időben az életkorok, műveltségi fokok, igények szerinti bizonyos struktúrálódást. Hogy a téma mennyire időszerű, arra utal a párizsi Szent Szergiusz Intézetben 1975. jún. 30.-júl. 3. között megtartott tanulmányi hét is. melynek témája a partikuláris egyházak és az egyetemes egyház liturgiája volt1. Különösen érdekes katolikus részről Pere Gy. domonkos atyának, a párizsi Institut Catholique liturgikus intézete igazgatójának referátuma; ő a nyugati liturgia egységesítésének bekövetkezését három tényezőben jelölte meg: a) Róma város liturgiájának vonzóereje; b) az a felfogás, amely szerint a Nyugat anyjának, az egyháznak egységes liturgiája elősegíti a politikai egységet is; c) végül VII. Gergely pápa egyháztana. 87
