Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Bálint Sándor: Népi vallásosságunk öröksége
Bálint Sándor NÉPI VALLÁSOSSÁGUNK ÖRÖKSÉGE Korunk forrongó világában, így a katolikus útkeresésben is a számvetés, szinte lelkiis- meretvizsgálat idejét éljük. Hitéletünk közösségi formája, a liturgia is mérlegre kerül. Keressük: mi benne a maradandó és mi az, ami fölött eljárt az idő, tehát megújhodásra vár. A 2. Vatikáni zsinat kijelölte a legáltalánosabb irányelveket, amelyeket helyi hagyományok és tapasztalatok felhasználásával gyümölcsöztetnünk kell. Nem részletezhetjük, csak sommásan emlékeztetünk, hogy a népvándorlás korának európai térítéseit a bencés ihletésű accomodatio, a nagylelkű alkalmazkodás jellemezte. Nagy szent Gergely pápa bölcs tanácsai nyomán akár szent Bonifác, akár a mi szent Gellértünk elismerte a pogány hagyománynak kultikus értékét, mintegy az őskinyilatkoztatásnak maradványait. Ezért térítői következetességében is mert építeni rá. Nyilván ez az adaptáció is magyarázza a középkor liturgikus regionalizmusát, kultuszkörök egymásba fonódó koszorúját, amely otthoniasságával az idők folyamán néprajzi tájegységek, kiskultúrák bonta- kozására, továbbá a szülőföld jellegzetes európai élményére, a művészet és később profánná vált irodalom szép inspirációira, másfelől az európai népkultúrák testvérségére is máig élő hatással volt. Az esetleges bírálat ellenére sem vitatható el e képződménynek emberi optimizmusa, közösségképző ereje. A középkori írástudatlan hitélmény a későbbihez képest naiv, azaz telített, egyszerűségében is kerek, a lényeget éli meg. Ebben segítették az ikonográfia ábrázolásai és szimbólumai, az apokrif hagyományokkal is átszínezett misztériumjátékokban, rekordációkban vagyis ünnepköszöntésekben (betlehemjárás, regölés, balázsjárás, passió, pünkösdölés és több más) megelevenített üdvösségtörténet, amelyek a tudat felszíni, racionális rétegein is áttörve az embert egész mivoltában ragadták meg. A középkori élet és vallás kölcsönhatása következtében az archaikus néphagyomány és az egyházi liturgia csereviszonyba került egymással. A primitív-pogány népek átlelkesítették a természet anyagi rendjét, az ember és a környező világ között iparkodtak minél bensőségesebb vonatkozásokat, összefüggéseket teremteni. A természet nemcsak pusztán érzéki valóság, hanem mélyértelmű szimbólum és tanulság a szemükben. Sokszor tulajdonítottak tehát növényeknek, állatoknak, olykor élettelen tárgyaknak valóságos anyagi mivoltuk mellett jelképes tartalmat, szakrális jelentést, emanáló erőt is. Ez a kozmikus, egyébként gyermekekre és költőkre is annyira jellemző asszociatív szemlélet a szentelmé- nyek ajánlásával elismerésre talál a hajdani pasztorációban is. Nyomai a paraliturgikus. néphagyományban gazdag változatokban máig élnek. A reneszánsz életérzés, protestantizmus, majd követőleg a felvilágosodás sokszor jogosan, bár nem mindig jóhiszeműen bírálja a liturgiának nemcsak kétségtelen túlzásait, hanem az egész elmaradottnak bélyegzett magatartását is. Korártalmaktól fenyegetett, óvatossá vált egyházunk is szükségét látja a fölülvizsgálatnak, A tridenti zsinat a maga elvi és eszmei következetességgel megfogalmazott dogmatikai, fegyelmi és liturgikus rendjével, a Missale és Rituale Romanum racionálisabb, szinte szabványosított előírásaival ezt a revíziót is szolgálja. Sajnos, ennek a rigorizmusnak lett áldozata a kínai jezsuita akkomodáció. A Tri- dentinummal az egyház már nem csupán Krisztus misztikus teste és közössége, hanem dogmákkal, rubrikákkal körülhatárolt földi intézmény és ideológia. Ez hatalmas belső biztonsággal járt, de ugyanakkor fokozódó elszigetelődéshez, a-jogosan-jogtalanul emlegetett gettósorshoz vezetett. Az írásbeliséggel, intézményesített papneveléssel, megszabott plébánosi kötelességekkel, püspöki egyházlátogatásokkal új, nagyvonalú, modern, máig ható lelkipásztori gyakorlatot kezdeményezett, azonban a több kíméletre méltó, lassan népivé váló hagyomány és a szükségszerű, elkerülhetetlen reform között tisztázandó kérdésekre, összehangolásra általában nem fordított kellő figyelmet. Nálunk a jozefinizmustól máig befolyásolt papnevelés sem mérlegelte, — nem számítva természetesen annyi sok lelkipásztorunknak személyes odaadását, apostoli okosságát, egyeztető készségét. Éppen a tridentinus szellemiség nagy századaiban hazánk vallási egysége a hitújítással, területi épsége pedig a hódoltsággal megbomlott. A megmaradt katolikus magyar népszigetek (főleg Somogy, Szeged, Gyöngyös, csíki székelység) még a középkori liturgikus hagyomány szerint éltek. A zsinat hatása itt keletebbre csak megkésve érvényesülhetett, miközben az addigi szakrális gyakorlat jórészét — a népének-hagyomány kivételével — a népszokások paraszti világába száműzte. A pap szolgálata mellett e zártabb, megrekedt tájakon szakrális népi önellátás alakult ki, benne a népivé vált középkori hagyaték tísz85 %
