Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Egységes hit és sokrétű teológia
Keleten Damaszkuszi Jánossal (f750), nyugaton Anzelmmel (t1109) kezdődik a teológiai rendszeres és módszeres iskolai tárgyalása, a skolasztika. A keletiek a görög atyákra támaszkodnak, a nyugatiak főleg Ágostonra. A cél a nagy szellemi építményekben, a Summa-kban valósult meg, amelyek megfelelő filozófiai alapon rendszerbe foglalják az egész kinyilatkoztatást. Az atyáktól Platon filozófiáját veszik át, de a 12. századtól kezdve egyre nagyobb teret kap Arisztotelész is. A 13. században kialakult a tomista és a ferences iskola, s az egyik az antropológiában alapvető értéknek az értelmet, a másik az akaratot ismeri el, illetőleg tulajdonít neki elsőséget. A látásmód hatással van a természet és a természetfölötti rend kapcsolatának tárgyalására is. Duns Scotus voluntarizmusa tovább fejlődik a nominalizmus és a realizmus irányába. Az alapszemléletet tekintve ezek már partikuláris teológiai irányzatok, mégis teljes teológiai rendszereket akarnak alkotni. Ez a fogalmi körülzártság természetesen növelte a keleti és a nyugati teológia közötti különbséget. Az ellenreformáció teológiája ismét más vonásokat mutat. Ez az atyák teológiájával szemben vitatkozó (polémikus) és válogató (eklektikus). Az atyák is polemizáltak, de ők még jobban szem előtt tartották a bibliai nyelvezetet és a hitrendszer egészét. Most az egyes tételeket kiragadják összefüggésükből és így állítják őket szembe egymással, pl. a szentségeket vagy a megigazulást nem az egyház misztériumán belül tárgyalják, hanem önállóan. Megindul ugyan egy tomista reneszánsz és a Summa Theologica-ról nagy kommentárokat írnak, de a módszer itt is ugyanaz. A Tridenti zsinat után a vita hevében a teológia magabiztos lett, amit a zsinat anathemái is fokoztak. Elkezdődött az egyes tételek teológiai elfogadottságának értékelése és az ellenfelek megbélyegzése. Az egyházról szóló tanítás Bellarmin után erősen jogi színezetet kap. Petavius és Tomassinus ugyan eredetibbek, jobban visszatérnek a misztérium egészének szemléletéhez. Csak a megcsontosodott iskolai módszerrel lehet magyarázni, hogy olyan periférikus kérdés, mint a szabadakarat és a kegyelem együttműködése évszázadokig nyúló vitát szült a tomisták és a molinisták között. Viszont az olyan heves ellentét, mint a janzenista vita, igazában nem a teológiai felfogások összecsapása volt, hanem két különböző szellemi magatartásé. Sok volt benne a szenvedély, de a teológiai módszer ugyanaz maradt. A francia forradalommal és a felvilágosodással ismét új szakasz kezdődik, amely az 1. Vatikáni zsinathoz vezet és a modernista vitával ér véget. Külső látszatra a konzervatív, ultramontán (római) és a szabadabb szellemű gallikanista-jozefinista irányzat csap össze. A valóság azonban bonyolultabb. Nem régi teológiai iskolák szerepelnek, hanem új szellemi mozgalmak törnek elő. A hagyományos irányzat az új filozófiákkal szemben a hit tisztaságát úgy akarja biztosítani, hogy konzervativizmusba menekül. De a múlt század derekán már találkozunk olyan újjászületéssel is, amelynek elindítója Möhlers és Newman. Az úgynevezett „mainzi iskola" ugyanakkor már az egész skolasztika megújításán fáradozik, s mozgalmuk később újskolasztika néven került bele a teológia történetébe. Az irányzat legkiemelkedőbb képviselője Scheeben. Természetesen az európai szellemi élet akkor már sokkal tagoltabb volt, a teológiában pedig a részletkérdések kidolgozása sem történt meg, azért az átfogó szintézist még nem lehetett megalkotni. Voltak olyanok, akik az új filozófiák (Hermes, Günther) vagy a történelem (Döllinger) talaján állva akarták a modern gondolkodást átültetni a teológiába. Az 1. Vatikáni zsinat határozatain legerősebben az újskolasztikus hatás mutatható ki. Például amikor tanítja, hogy a személyes Isten léte a világból természetes ésszel megismerhető, —■ tétele nem a korabeli ateizmussal áll szembe, hanem a belső teológiai iskolák tanítását mélyíti el. De a zsinat egyébként kétségtelenül közeledett a kinyilatkoztatott misztérium egészének a szemléletéhez. így a pápai tévedhetetlenség tételét kiemelte a jogi szemléletből, s azt úgy állította be, mint az egyház tévedhetetlenségének a konkretizálását. A zsinat a Tridentinum stílusát követte, határozatai eléggé terjengősek, a dogmatikai lényeget külön keresni kell bennük. Talán a zsinat időelőtti berekesztése volt az oka annak, hogy nem került sor a modern szellemmel való igazi konfrontációra. Ez a hiány aztán erősen érezhető volt a modernizmus elítélésében is. Amikor a Pascendi enciklika rendszerbe foglalta a modernizmust, akkor olyan valamit fogalmazott meg, ami valójában nem létezett. Az elítélt teológusok vitattak ugyan egyes tételeket, de nem alkottak modernista „rendszert”. A fejlődést és a modern szellemmel való igazi találkozást azonban nem lehetett megállítani. A 2. Vatikáni zsinat előtt már az újtomizmus úgy fogalmazza feladatát, amit szent Tamás napjainkban tenne: megalkotni az új teológiai szintézist, amely számol korunk tudományos szellemiségével. Gilson, Chenu, Sertillanges igyekeznek történeti alapon kifejteni Tamás filozófiáját, Mercier és Maréchal új filozófiák alapján próbálják megvilágítani a hit mibenlétét és a kegyelemtant, illetve a természetnek és a természetfölöttinek a kapcsolatát. Ezen a téren a leghatározottabb lépéseket de Lubac tette. A modernizmus zsákutcájából való kijutáshoz Blondel, Leroy, Guardini filozófiai megoldásokat javasolnak. Az 82
