Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Egységes hit és sokrétű teológia
A hit misztériuma A hit az isteni kinyilatkoztatás elfogadása, az Isten közeledésére adott válasz. Isten azonban az üdvtörténet folyamán nem külön-külön az egyénekhez, hanem a közösségekhez fordult, a közösség előtt tárta fel kilétét és azt akarta, hogy a közösség fogalmazza meg a választ is. Az ószövetségi kinyilatkoztatás hordozója egy nép, s annak a kebelében jön létre az ószövetségi Szentírás, mint a hit vezérfonala és összefoglalása. A kinyilatkoztatás teljességét Jézus Krisztusban kaptuk meg. Ö pedig az apostoli egyházat bízta meg azzal, hogy az ő személyét, küldetését és megváltói művét értelmezze, s az emberiség számára hirdesse. A kinyilatkoztatás teljessége tehát Krisztus misztériuma, az igaz hit pedig annak az elfogadása, megvallása. Az apostoli egyház az újszövetségi szent könyvekben és a hozzájuk kapcsolódó hagyományban közvetítette hitét az utókornak. Már itt kitűnt, hogy a hit nem kijelentések, igazságok gyűjteménye, hanem a Krisztusban megjelent üdvrend tükröződése, ahol a tételek szerves kapcsolatban állnak egymással. Maguk az apostolok vigyáznak arra, hogy a hit egysége megmaradjon. „Egy az Ür, egy a hit, egy a keresztség” — írja szent Pál (Ef 4,5). Más evangéliumot senki sem hirdethet, mert egyszerűen nincs más evangélium (Gál 1,7). Az apostol megköveteli azt is, hogy a karizmatikus adományokat, főleg a prófétálást, az ihletett tanítást a „hit mértéke" szerint kell alkalmazni (Rám 12,6). Ö maga nem akar mást hirdetni, mint a keresztrefeszített Krisztust (1Kor 2,2), de természetesen úgy, ahogy feltámadt és az Isten hatalmas Fiának bizonyult (Rám 1,3). Az üdvrend azt jelenti, hogy az Atya a Fiú és a Szentlélek elküldése által kitárult az emberiség felé és meghívja az életében való részesedésre. Az egyház élete, szertartásai, szentségei ezt a kegyelmi rendet közvetítik. A megváitottság tehát nemcsak új igazságok felismerése, hanem létbeli adottság. Krisztus misztériuma nem a szavaknak, a tanításnak a homálya, hanem a természetfölötti lét kifürkészhetetlensége és az isteni szeretet szavakba bele nem férő mélysége. Ezt a teljességet az apostoli egyház is csak fokozatosan ismerte fel. Azt tudták, hogy a teljesség egyúttal kizárólagosság: Nincs senki másban üdvösség, csak Jézus Krisztusban (ApCsel 4,12). De a szent könyvek keletkezési sorrendje mutatja, hogy az apostoli igehirdetésben is volt fejlődés. Ugyanazt a misztériumot szemlélik a szinoptikusok, Pál és János, de mindegyiknek megvan a sajátos látószöge. Már a keresztény ókor tudta, hogy ezek a nézőpontok nem esnek egybe, hanem kiegészítik egymást. Az egyház a könyveket elfogadta sugalmazottnak és kánoninak, s ezzel kiállt amellett, hogy a különbségek jogosultak, s akkor is el kell fogadni őket, ha nem sikerül teljes harmóniát kialakítani. Tulajdonképpen itt már igazi teológiával találkozunk, s ez a teológia alapjában már plurális. A különbség csak az, hogy itt a többrétűség még a kinyilatkoztatás formája. A sugalmazó Szentlélek felhasználta a különböző nézőpontokat arra, hogy Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát érzékeltesse. Az egyház és a teológia mindig is úgy kezelte őket, mint egy átfogó rendszer részeit, mint konvergáló meglátásokat, amelyek sem egyenként, sem együttvéve nem merítik ki a misztérium szellemi tartalmát. Ezzel tulajdonképpen elvben adva volt az alap ahhoz, amit ma teológiai pluralizmusnak nevezünk. Teológiai iskolák és rendszerek Az apostoli kor a Szentírásban és az egyház életében megfogalmazta a kinyilatkoztatott tanítást, de ezzel kapcsolatban minduntalan további emberi kérdések merültek fel. Azonkívül minden megfogalmazás már a valóság leszűkítését, bezárását és merevségét hozza magával. A további kérdések arra valók, hogy tisztázzák az élettel való kapcsolatot és az egyes tételek egymással való összefüggését. Az igehirdetés is megkívánta a rendszerezést, hiszen így könnyebb volt a hitet továbbadni. Az egyházatyák kora ezt a teológiai megalapozást végezte el. Nemcsak a benső tudásvágy kényszerítette őket, hanem méginkább a jelentkező tévtanok, amelyekkel szemben meg kellett védeni a hit tisztaságát és benső egyensúlyát. Az eltérő szempontok itt is mutatkoztak. Irenaeus inkább a Szentírás benső gondolatvilágán belül törekszik szintézisre, Justinus és az apologéták ellenben már a görög bölcseletet használják fel eszközül a hitigazságok kifejtésénél. Ez az utóbbi módszer ismét két irányt kap: a misztikus-spekulatív alexandriai iskoláét és a történeti-etikai antíochiai iskoláét. Ebben az időben születtek meg az első zsinati határozatok is, amelyek ugyan a korabeli tévedésekkel szemben szögezik le az egyházi álláspontot, s így nem a misztériumról akarnak teljes leírást adni, de mutatták azt, hogy az egyház mindig meg tudja ítélni, melyik a helyes álláspont és mi veszélyezteti a hit tisztaságát. Ezek a századok egyébként azt is elénk vetítik, hogy a gondolkodó ember hogyan találja szembe magát az isteni szóval és mi a lehetősége a hitbeli eligazodásnak. 81
