Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Vanyó László: A hitvallás egysége és a teológiák sokfélesége az első századokban
másságaira" (Fii 2,6 kk; Ef 1,21; Kol 1,16 kk). A kifejezésmódban megjelenő új elemek a tartalmat nem változtatják, alapját a jeruzsálemi ősegyház hitvallása adja: Jézus Krisztus az Úr. . Az apostoli misszió e rövid felvázolása jól mutatja, hogy az eredeti hitvallás érintetlenül marad, csak mindig új összefüggésekbe kerül: Jézus Krisztus személyét és megváltó művét a küldetés szempontjából értelmezi. A „hitletétemény” szent Pál szerint az apostoli igehirdetést is magában foglalja, mely megfelel Isten „akarata misztériumának” (Ef 1,9 3,9), a pogányok meghívásának az üdvösségre. A többféleképpen kifejtett hitvallás azonban soha nem téveszti szem elől, hogy „egy az Ür, egy a hit, egy a keresztség” (Ef 4,5). Az apostoli misszió úgy maradhatott hű Krisztus parancsához, ha az új kifejezési lehetőségek tekinteté-, ben rugalmasságot tanúsított. Hogyan alakul a hit egységének és a kifejezésformák pluralizmusának kérdése az apostoli kor után? —■ Szent Lukács evangéliumának előszava már tükrözi ezt a helyzetet. Feltűnnek az írott evangéliumok, ezért Lukács úgy akarja megírni a történteket, ahogyan azt „ránkhagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és hirdetői voltak az igének” (Lk 1,1 kk). Amikor az élő szemtanúk és apostolok nem élnek már, a szóbeli katekézist hitelesíti az apostoli hitet tartalmazó írott evangélium. Az apostolok működésének területén helyi tradíciók szilárdulnak meg, melyek lassan áthatják egymást és a II. század második felében egységesülni kezdenek. Az egyház a négy evangéliumot, melyet ma is kánoninak tartunk, kritériumnak fogadja el és csak azt tekinti hiteles apostoli tanításnak, ami ezekkel összhangban van. A katolikus egyházban a tanítást az apostolokon keresztül Krisztus kinyilatkoztatására vezették vissza, de amikor az apostoli tanítás vált az igehirdetés kritériumává, új törekvések tűntek fel. Egyrészt kihasználták a helyi tradíciókat, másrészt nem apostoli eredetű hagyományt vezettek be az egyházba, — egy-egy apostol neve alatt. Evangéliumokat, leveleket írtak, melyek olyan „kinyilatkoztatást" tartalmaztak, melyet Jézus — mint állították — egy-egy apostolnak külön-külön adott. Az eredetileg egységes és tartalmilag azonos apostoli tanítás — miután egy-egy területen megszilárdult, önállóvá vált — divergólódott. Ezzel egyidőben azonban kialakult az ellenáramlat is, mely utánozta az apostoli hagyomány irodalmi formáját, evangélium vagy levél formájában terjedt, de az előzővel szemben nem egy apostolra hivatkozott, hanem mind a tizenkettőre. Ilyen írás a II. század vége felé írt „Apostolok levele”, melyet ortodox szándékkal írtak és az egyház aktuális hitét kívánták benne összefoglalni. Ilyen „evangéliumok” vagy levelek írása — az apostolok neve alatt— különböző teológiákat fed. Az ortodox szerzőknél mindig egyesszámban szerepel az „evangélium", mert nem irodalmi terméket jelent, hanem hitvallást. Ugyanebben az időben szent Jusztin (f 165) tanítványa, „az asszír” Tatianosz, hogy a tradíció divergenciáját és szétforgácsolódását kiküszöbölje, „evangélium-harmóniát” ír, melyben a négy evangéliumot egybefoglalja és egymással értelmezi: Márk evangéliumát Máté evangéliumával, Máté evangéliumát Lukács evangéliumával, Lukács evangéliumát, s egyúttal az összes előbbit János evangéliumával magyarázza. Az egy-egy apostolnak adott magánkinyilatkoztatásra hivatkozó tévtanításokkal szemben az egyház tanítói a mindenütt nyilvánosan hirdetett apostoli tradícióra hivatkoznak, mely kezdettől fogva megvolt és élt az egyházban. Az I. század fordulóján író Hermasz a szentjánosi és szentpáli krisztológiai kijelentéseket: „minden általa lett” (Jn 1,3) és „minden teremtmény elsőszülöttje" (Kol 1,15), az egyházra alkalmazza; az egyház „minden teremtmény elsőszülöttje", „mindennél előbb teremtetett”, s a „mennyekben lakó Isten, aki a semmiből teremtette a dolgokat, az ő szent egyházáért növelte és sokasította meg azokat”.- Az ortodox írók akkor, amikor idegen teológiai áramlatok irodalmi formában kezdik kisajátítani az apostoli hagyományt téves tartalmat csempészve be így a kereszténységbe, — hangsúlyozni kezdik Krisztus és az egyház egységét. Az egyház küldetésében — vallják — Krisztus és az apostolok küldetése folytatódik. Ezáltal azt is megakadályozzák, hogy a kereszténység „könyvvallássá” váljon. Az írás, a könyvbe foglalt evangélium nem szakadhat el az egyház gyakorlatától, nem válhat öncélúvá, — és a keresztségi katekézisben, továbbá az egyház liturgikus életében van elsősorban funkciója. Szent Jusztin úgy számol be a II. századi kereszténységről, ahogyan az Apostolok Cselekedetei a jeruzsálemi ősegyházról: „akik Krisztusban hisznek, azok egy Lélek, egy gyülekezet (szünagogé) egy egyház (ekklészia) lettek".'1 Hogyan mérte fel a kereszténység helyzetét ebben a században egy hivő és hogyan értékelte? A Diognétoszhoz írt levél szerzője pogány érdeklődőnek válaszolva így jellemzi a keresztényeket: sem föld, sem nyelv, sem öltözködés, sem étkezési szokások tekintetében nem különböznek a többi embertől, nem laknak saját városaikban, nincsenek külön szokásaik, életformájukban követik annak a vidéknek a hagyományait, ahol éppen élnek, csak egy dologban kivételesek, nevezetesen abban, hogy a tanítás, melyet követnek, nem emberi okoskodás eredménye.* A levél szerzője egyetlen megkülönböztető jegyet emel ki: az isteni 76
