Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Vanyó László: A hitvallás egysége és a teológiák sokfélesége az első századokban

eredetű tanítást. Minden más közös a környező világgal, nyelv, életforma, öltözködés, szokások. Ahogyan természetes volt a közösségvállalás a környező világgal, ugyanúgy „természetes” volt a hitvallás egysége, mely a világ különböző tájain elszórva élő keresztényeket összekapcsolta, — ahogyan Jusztin jellemezte, és szent Iréneusz leírta: „Mint mondottuk, ezt az igehirdetést (kérügma) és ezt a hitet (pisztin) vette át az egyház, mely szétszóródott az egész világon, ezt őrzi gondosan, mint aki egy házban lakik; s hiszi ezt egy szívvel, egy lélekkel, egybehangzóan hirdeti ezt, tanitja és hagyományozza, szinte mintha egy ajka volna. Ha világban a nyelvi kifejezőeszközök nem is egyformák, mégis egy a hagyomány ereje és azonos. Sem Germania, sem Iberia egyházai nem hisznek másként és nem hagyományozzák másként sem a kelták, sem a keletiek, sem az egyiptomiak, sem a líbiaiak, sem Palesztina egyházai, melyek a föld középpontjába települtek; hanem, mint ahogyan a Nap az egész világon egy és ugyanaz, Isten teremtménye, ugyanígy ragyog mindenütt az igazság hirdetése s világosít meg minden embert, aki az igazság ismeretére el akar jutni”.5

Amint a Diognetoszhoz írt levél szerzője a világot a keresztények otthonának nevezi, úgy Iréneusz a világon szétszórt keresztények otthonának tekinti a „hagyományt”, mely által „egy házban laknak”. A Lélekben való egység és a hitben való egység a keresztségben való egységben gyökerezik. Fel kell figyelnünk arra, hogy szinte minden keresztény írónál a „kérügma" és a „hit" együtt szerepel! A hit azonosságát a folytonos misszióban kell megőrizni. Ez adja rendkívüli jellegét, de ez azt is jelenti, hogy az apostoli hagyományhoz csak az apostoli küldetés vállalásával és az azzal együttjáró pluralizmussal lehet hű maradni. Paradoxonként hangzik, de így igaz: a hitet a továbbadásban lehet megőrizni. Ha Iréneusz gondolatmenetét gondosan megvizsgáljuk, akkor pontosan azt találjuk nála, hogy a hitvallás és igehirdetés kölcsönösen hitelesítik egymást, és a hit úgy marad apostoli, ha a küldetést teljesíti. A hit Iréneusznál magában foglalja a sokféle kifejezés lehetőségét, mert nemcsak tételek összességét jelenti, hanem dinamikusan Isten egyetemes üdvözítő akaratát hordozza.

Akadtak azonban olyanok, akik a hit „hitelességét”, „azonosságát", „eredetiségét” az igehirdetés rovására akarták érvényesíteni, A megértéséről híres szent Jusztin tanítványa volt Tatianosz, az „asszír”, aki minden idegen befolyástól óvni akarta a kereszténységet, ezért visszautasította a görög filozófia alkalmazását a keresztény teológiában. A kereszténység — nézete szerint — „barbár vallás”, ami annyit jelent, hogy nem görög, hanem zsidó eredetű, — a hellén filozófia szelleme pedig erkölcsi fellazulást eredményezne a kereszténységben. A szír rétor nem a hit kifejtésére és terjesztésére törekszik, hanem megőrzésére. A jelen egyházat akarja konzerválni a jövő számára, de nem a jövő távlataiban gondolkodik. A terjesztéstől óv, mert az veszélyezteti a hit tisztaságát. Tatianosz számára veszélyes az érintkezés a görögséggel, ezért nála a kereszténységnek csak múltja és jelene van, de jövője nincs. — Mások viszont a zsidóságból eredeztetik a hit eredetét is, de ugyanakkor minden tévedés forrását is. Az ókeresztény korban a teológusoknak e csoportja — az előzőkkel ellentétben — tagadott minden kapcsolatot a múlttal, tagadta, hogy az Újszövetség és Ószövetség bármilyen kapcsolatban állnának egymással. Akik a két szövetség kapcsolatát tagadták, azok az evangélium hallatlan újdonságát hangsúlyozták. Mi lett ennek következménye? A kortárs eszméknek kritikátlan elfogadása és az evangélium önkényes értelmezése. Az a csoport, mely csak a múlttal való kapcsolatot tartotta megengedhetőnek, bezárta az evangéliumot történelmi múltjába és nem engedte érvényesülni a jelenben, a másik irányzat viszont, mely tagadta múltját, elutasította a jelen egyházat is, sőt szembefordult vele. Végső soron mindkét csoport sorsa a történelem során az elszigetelődés és elsorvadás lett, mert az egyik az apostoli igehirdetés dinamikáját sértette, a másik pedig az apostoli hit autentikus mivoltát.

A legtanulságosabb példát azonban az ún. „ebioniták” szolgáltatják. Ez a közösség azt a palesztinai kereszténységet jelenti, melyről szent Pál is megemlékezik leveleiben, akiknek ti. gyűjt. Ezek ugyanis a „szegények”, akik hamarosan elszakadnak az egyház közösen vallott hitétől és nem fogadják el, hogy Krisztus Szűz Máriától született. Azt vallják, hogy Jézus Krisztus próféta ugyan, de nem több, mint ember. Személye nem fontos számukra, csak tanítása, amely a szegénység evangéliuma. Amikor az evangélium tartalmát erre az erkölcsi követelményre korlátozták, nem tettek mást, mint Krisztus személyét „vissza”-értel- mezték az Ószövetség világába. Ezzel az értelmezéssel azonban „lemaradtak” már az apostoli hit mögött is. Később a pogánymisszió miatt szembefordultak szent Pállal és „hite- hagyónak” tartották. Misszió helyett a Messiás közeli második eljövetelét várták. Fellépésüket és magatartásukat az evangélium újraértékelése és újraértelmezése jellemzi, mégpedig az Ószövetség és a Palesztinában népszerű apokaliptikus várakozás szellemében, — a küldetés világperspektívája nélkül. Ennek következtében a világszerte hirdetendő evangéliumot visszaalakítják helyi tradícióvá, figyelmen kívül hagyva az apostoloknak adott missziós parancsot. Ez a csoport igen korán eretnekké vált és elhalt.

77