Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Vanyó László: A hitvallás egysége és a teológiák sokfélesége az első századokban

dosulni fog, hiszen az első pünkösdön a nyelvi pluralizmus egy helyen, Jeruzsálemben jelenik meg, A pogány misszió megindulásával már megszűnik a helyi, területi egység, de a nyelvi egység a hellén világban is többé-kevésbé biztosított, melynek közös nyelve a görög, — később a görög-római világ nyelvi egysége is megszűnik, és az evangéliumhirdetés sem területileg, sem nyelvileg nem homogén közegben történik. Ami megmarad azonban, az az egység a Lélekben, mely az egyház evangelizációs tevékenységének minden további lépését az első pünkösd eseményéhez kapcsolja. A pünkösdi eseményben Krisztus ígérete és parancsa valósul meg: „Amikor a Szentlélek leszáll rátok és erőben részesültök, úgyhogy tanúságot tesztek majd rólam Jeruzsálemben, meg egész Júdeábán és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig" (ApCsel 1,8). Ugyanez a parancs még határozottabban is elhangzik: „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya, Fiú és Szentlélek nevében és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek, íme én veletek maradok mindennap a világ végéig" (Mt 28,19). A krisztusi parancs, amint azt a pünkösdi esemény előre jelezte, nemcsak lehetővé tette, de egyenesen megkövetelte a nyelvi pluralizmust, mert az evangéliumot minden népnek kellett hirdetni. A nyelvi pluralizmus így magában foglalja az egy evangélium kifejtésének sokféle formáját már az apostoli misszióban. Az apostoloknak adott parancs azt is jelenti, hogy az evangélium nem maradhat területi tradíció, nem is csupán egy kor történeti emléke. Nem, mivel a tér és idő szempontjából egyaránt egyetemes igehirdetésben túllépi a helyi tradíciókat és a korok szerinti kifejezésformákat. Ellenkező esetben a történelmi megjelenésformáinak foglya maradna.

A teológiai fejlődés az apostoli misszió kibontakozásával együtt járt, a fejlődés pedig feltételezte a kifejezésmód sokrétűségét. Hogyan? — Az apostoli igehirdetésben az ősegyház hite fejeződik ki, de az eleve adott kifejezési lehetőségeknek megfelelően, többféle formában. Az ősegyház legrövidebben megfogalmazott hitvallása: Jézus a „Krisztus" (a Megváltó, a Messiás), vagy „Jézus Krisztus az Gr”, „Isten Fia". Az ősegyház első rövid formulája „Jézus a Krisztus" az ószövetségi Szentírás jövendöléseire támaszkodva fogalmazza meg hitvallását, melyhez kapcsolódik a „Dávid Fia" megjelölés. Ez a jeruzsálemi és Palesztinái őskereszténység megfogalmazott hitvallása, mely helyileg érthető és adott elemekkel fejezi ki hitét. így tanúskodik Krisztusról a pünkösdi tanúságtétel is, Péter beszéde, amikor arról akarja meggyőzni az ószövetségi Szentírást ismerő hallgatóságát, hogy Jézus Krisztusban Isten beteljesítette ígéretét. Az ősegyház liturgikus hitvallásában Jézus Krisztus az „Úr", azaz Isten, aki azonos „Dávid Fiá"-val. Noha ezek a rövid hitvallási formák ószövetségi elemeket használnak fel, semmiképpen sem maradnak az Ószövetség gondolatvilágának keretei között, hanem túllépik azt, és az adott kifejezőeszközök új tartalmat kapnak. Amikor az apostoli igehirdetés és hitvallás a múlthoz kötődött és a múlt elemeit alkalmazta, azt azért tette, hogy érthetővé tehesse a zsidó hallgatóság előtt mindazt, ami Jézus Krisztusban történt. Az apostoli tanúságtétel kifejezésmódját az a hallgatóság határozta meg, amelynek az szólt.

A pogány misszióban szent Pálnak más feltételek mellett kellett megfogalmaznia a hitvallást. Az általa megfogalmazott hitvallás tartalmazta a jeruzsálemi ősegyház liturgikus hitvallását és a palesztinai igehirdetés alapelemeit, de ezeket kibővítette. Az egyházban a „választottak" (zsidók) és „meghívottak” (a pogányok, akiknek az evangéliumot hirdeti) egy népet alkotnak, és ennek a népnek feje Jézus Krisztus, ősatyja Ábrahám, aki a hitből igazuk meg Isten előtt, — ahogyan az egyházban zsidó és pogány a keresztség által a hitből igazul meg. Krisztus is „Ábrahám fia" — és az Ö közvetítésével a keresztények is, minden hivő az. Az igehirdetés egyre egyetemesebb összefüggésekbe állítja Krisztus alakját a mind egyetemesebbé váló apostoli missziónak megfelelően. Jézus Krisztus nemcsak az egyházat alkotó „nép” feje, hanem az egész emberiségé, az új teremtésé, ahogyan Ádám minden ember ősatyja. így kerül kapcsolatba egymással szent Pálnál Krisztus és Ádám alakja. Krisztus küldetése világraszóló, Ádám minden utódját közösségébe akarja vonni (Mk 11,10; Mt 1,1 9,27; Mk 10,47; Lk 18,38; Mt 21,15 22,42; Jn 7,42; Róm 1,3; ApCsel 5,5 stb.). Az evangéliumok elején található nemzetségtáblák ugyanezt a fejlődést tükrözik. Arról nincs szó, hogy akkor, amikor szent Pál Krisztust és Ádámot kapcsolja össze, ellentmondana annak a hitvallásnak, mely szerint Krisztus Dávid fia. Ellenkezőleg, mindez megtalálható nála, csak egyre világosabban fejezi ki, hogy az apostoli hitvallást minden népnek vallania kell, amint a Filippi levélben meg is fogalmazza: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az (Úr" (Fii 2,10 kk). Ahogyan az apostoli misszió túllépi Palesztina határait, úgy kerül Krisztus műve kozmikus összefüggésekbe, tolódik el a hangsúly az „ország” hirdetéséről a „népek" meghívására. Krisztus megváltó műve nemcsak a „népekre terjed ki, de az egész világrendre, annak látható és láthatatlan szellemi hatal75