Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Kiss László: A Római Levél erkölcsi tanítása

erőnk a jóra. Ö a Példakép: „Törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga javát kereste” (15,2k). „Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére" (15,7). Sőt: Krisztus maga viszi végbe a jót bennünk és általunk az emberek között: „Nem merek ugyanis beszélni csak arról, amit Krisztus vitt végbe általam szóval és tettel a pogányok megtérítésére...” (15,18). Ez egyúttal teljes sorsközösség is Krisztussal: „Előbb ... szenvedünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk" (8,17). „Akiben nem lakik Krisztus Lelke, az nem az övé. Ha Krisztus bennetek van, jóllehet a test bűn miatt halott, a lélek a megigazulás következtében él” (8,10). „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen Ö saját elhatározásából választotta ki őket. Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, így lesz ő elsőszülött a sok testvér között" (8,28k). A hit igazságai: „életet tápláló tanítás" (Fii 2,16), az erkölcsi élet viszont: az életté váltott, megvalósított hit. így lesz Krisztus tanítása „lélek és élet” (Jn 6,63), amely áthatja tetteinket: a Jézus Krisztusból fakadó és belőle bontakozó, benne gyümölcsöt termő élet: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad s én benne, az bő termést hoz" (Jn 15,5).

Pál erkölcsi buzdításai nem egyes emberekhez szólnak, hanem a közösségben élő keresztényekhez. Pál ebben a „társadalmi dimenzióban” gondolkodik. A keresztény közösséget Isten irgalma teremti meg, ezért az olyan légkört áraszt, amely egyes tagjait megerősíti, felszabadítja, egyéni kifejlődésüket elősegíti. Az ember erkölcsi életében nem lehet elszigetelt alany, önmagába zárt mikrokozmosz, hanem a közösség tagjaként tevékenykedik. Senki sem lehet csak önmaga, vagy csak az Isten számára jó, vagy rossz. Egyedül senki sem érheti el célját. „Ezt a célt csak a közösségben, másokkal együtt érhetem el, azokkal együtt, akiknek a cselekvéseiért, vagy pontosabban, cselekvési lehetőségeiért velük együtt én is felelős vagyok” (H. Flender: i. m. 82.).

Főbb erkölcsi kötelességek

A Római levél 12. fejezete az alapvető keresztény erkölcsi kötelességeket tartalmazza.

„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemetek hódolata.”

Pál „testvéreknek" nevezi a keresztényeket: ezzel átveszi a zsidó nép szóhasználatát, és alkalmazza Jézus mondását: „Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám!" (Mt

12,50). — Felszólít az áldozatra: amely nélkül nincs kapcsolat Istennel. Ez az áldozat nem a haragvó Isten kiengesztelése, kegyeinek kiesdése, hanem hálaáldozat: az Istentől kapott ajándékoknak csekély viszonzása. Az ember saját testét, tehát életét, önmagát adja oda áldozatul szelleme hódolataként ez engedelmességben. Az igazi istentisztelet: az emberi élet áldozata. Ez nem teszi feleslegessé a liturgikus-kultikus istentiszteletet (vö. iKor 10. és 11. fej.), de a kultikus istentisztelet csak üres képmutatós, ha nem felel meg neki az élet áldozata.

Nem szabad a világhoz hasonulnunk, hanem át kell alakulnunk az új világ stílusa szerint. A keresztény élete áldozat, és ezért ki van vonva evilágból, hogy az új, az eljövendő világba kapcsolódjék bele. Az új szituációkban mindig azt kell keresnie, ami jó, Isten előtt kedves, ami tökéletes. — Nem szabad túlértékelnie az extázist, a lelkesedést. Mit mennyire értékeljünk, azt a „hit mértéke" szabja meg. — Az Egyház tagjainak különböző adományai és feladatai vannak, de egységben, és a közösség javára kell tevékenykedniök. Ezt hét példán mutatja be az Apostol: a prófétáláson, a tisztségen, tanításon, buzdításon, jótékonykodáson, elöljáróságon és az irgalmasság gyakorlásán.

— A keresztény élet alap-magatartása: a szeretet. A szeretetnek valódinak kell lennie, nem színleltnek, továbbá gyöngédnek, és tisztelettudónak. — A lankadatlan buzgóság és a tüzes lelkűiét az isteni Lélek tüzébői fakad. — Az idő követelménye: Isten követelménye. A remény: a jelenből a jövő felé fordul, de nem megalapozatlan optimizmusával, hanem az Isten igéjébe vetett bizonyossággal; s ebből a reménységből forrá- sozik a derűs vidámság, a béketűrés és az állhatatosság az imában. — Felszólítás a vendégbarátság gyakorlására. Ez nagyon fontos volt a vendégfogadók hiánya miatt különösen Rómában, de a szíves vendéglátás mindig a szeretet megnyilvánulása.

— „Áldjátok üldözőiteket és ne átkozzátok!"

— A keresztény szeretetnek a legönzetlenebb megnyilvánulási formája: az ellenségszeretet. — Örülni az örvendezőkkel, sírni a sírokkal. A szeretet itt azt jelenti, hogy mások mellé állunk akaratilag, tettekben és érzelmileg is. — Egyetértésre szólit lel, azaz a fennhéjázás és önteltség kerülésére, a másokhoz való alkalmazkodásra. — Rosszért rosz- szal ne fizessünk, hanem tegyünk jót mindenkivel (vö. iTesz 5,15) és igyekezzünk mindenkivel békében élni, „amennyire tőletek függ!” — Az igazságszolgáltatást és a bosz- szúállást bízzuk Istenre! Aki bosszút akar állni, az isteni jogot tulajdonít magának.

37