Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Kiss László: A Római Levél erkölcsi tanítása
tehát a rászorultság, a szó legtágabb érteimében. Mindenkit, minden bajában segítenünk kell, függetlenül attól, mit ad ebből vissza. A Lk 14,12—14 a meghívás képével így írja le ezt a „te-központúságot": a vendégek listáját nem aszerint kell összeállítanunk, kik fognak majd visszahívni bennünket, hanem aszerint, ki szorul rá inkább a megvendé- gelésünkre, s akkor nem véletlenül jutnak a szegények, a bénák, a sánták és vakok asztalhoz. E háttér alapján már érthető az evangéliumnak a tulajdonról alkotott ítélete. Mar Mk 10,17—31-ből is világos a gazdagság „veszélye”. Nemcsak arra érvényes ez, akinek fölöslege van, hanem arra is, akinek csak annyi van, amennyi a megélhetéséhez szükséges (Mt 6,19—34 és Lk 6,25—34). A szegények segítése nem csupán alamizsnál- kodás vagy jótékonykodás kérdése. Nemcsak azt kell odaadnunk, amire nincs szükségünk, hanem mindenünket (Mk 12,41—44; Lk 21,1, 4). Míg Keresztelő János a vagyon „egy részéről” beszél (Lk 3,11), Jézus az „én” és az „enyém” teljes feladását követeli (s az apostolok valóban „mindenüket elhagyva” követik; Lk 5,11,28; 14,33; 18,22, vö: ApCsel 2,44—45; 4,32—36). Az életcéllá vált tulajdon ellentmond az evangélium aranyszabályának. Ezért mondhattuk azt — Gollwitzer nyomán —, hogy a modern társadalomkritika az evangélium kritikáját viszi tovább. Az evangélium emberképének megrajzolásában az utolsó vonásokat a végítélet leírása (Mt 25,31—46) adja. Bár Jézus „testvéreimről” beszél, az egész evangéliumból nyilvánvaló, hogy nemcsak a benne hívőket érti itt, hanem mindenkit, aki rászorul, A Mt 10,40—42 is aláhúzza a „legkisebbek" és Jézus azonosságát. Az ítélet szövege is azt teszi meg döntő tényezőnek, vajon mit tettünk a másikért szükség-helyzetben? Ezt teszi meg mindenkire érvényes normának. Másokért Mint van lersel írja (i. m. 343. o.), az evangélium erkölcsi mondanivalója ebbe az egyetlen elvbe sűríthető: az ember csak a többi ember felé teljes odafordulásban valósíthatja meg emberségét. Az evangélium erkölcse ezért szükségszerűen közösségi, társadalmi erkölcs. Közelebbi magatartás-szabályokat az evangéliumban nem találunk. Nem ad olyan időtlen bölcsességeket és törvényeket, amelyek egy-egy adott kortól, társadalomtól függetlenül köteleznének. Egyedüli normája éppen az, hogy a mindenkori emberi feltételek között „rögtönözzük” azt, ami előbbre visz. Idegen ettől a szellemtől a meglévő igazságtalanságokkal való megbékélés, — ugyanúgy, mint az utópiákba való menekülés. Olyan közösséget követel, amely számára a szolidaritás a legvégső és egyetlen létalap. S ha ennek a távlatnak a keresése — a mondottak alapján — nem is kizárólag a hivők kiváltsága, bennünket, hivőket mégis még sokszorozottabb erőkifejtésre kell hogy késztessen annak tudata, hogy emberképünk lehetséges, mert Jézus Krisztusban tökéletesen megvalósult. Annak emberi valóságát és cselekedeteit próbáljuk tettekben magunkra ölteni, aki „értünk”, „bűneinkért", „sokakért”, „mindenkiért” halt meg, az őskeresztény hitvallások szava szerint (1Kor 15,3; Róm 4,24; iTim 2,5; 1 Pét 2,21; 3,18).-i-n A RÓMA! LEVÉL ERKÖLCSI TANÍTÁSA Szent Pál apostolt nemcsak a kereszténység első nagy teológusának nevezhetjük, hanem első nagy etikusának is. Tanításában az erkölcsi követelmények a hitigazságok mélységeiből szinte természetes következetességgel törnek elő. Az erkölcsi életet beleépíti és belegyökerezteti a hitbe és a kegyelmi életbe. A hitből fakadó cselekvésről szól a Rómaiaknak írt levél számos megállapítása. A levelet Pál 57—58 telén, Korintus- ban írta. Nem sokkal utána Jeruzsálembe indult, hogy az ottani egyháznak átadja a pogány-keresztény egyházközségekben gyűjtött pénzbeli adományt. Pál személyesen nem ismerte a római egyházközséget, minthogy azonban küldetésének vallotta a pogány népek közötti evangélium-hirdetést, Rómába is el akart jutni. Még látogatása előtt be akart mutatkozni: így született meg levele. Ez, bár valóban igazi levél és nem teológiai értekezés, mégsem „közönséges levél", sem terjedelmét, sem tartalmát tekintve. Ki akarja fejteni benne „evangéliumát” (2,16). Úgy ír, mint aki már maga is átélte a bűnt és a megtérést, mint aki hivő és ugyanakkor viaskodik a hit nehéz problémáival. Úgy ír és úgy tanít, mint a zsidó rabbik tanítványa. Hirdeti, hogy a „megigazulás evangéliuma" 35
