Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Evangéliumi emberkép
ben tálán új szempont lehet van lersel szerint (i. m. 341. o) az, hogy egyedül Márk közli azt a beszélgetést, amelyben az írástudó így vall a „második” parancsról: „embertársunkat úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy bármi más áldozatnál” (12,33). Jézus kivételes módon megdicséri ezt az írástudót, aki „Isten országának közelébe” ért (12,34). Az új vonás itt abban van, hogy az áldozatok az Isten iránti szeretet megnyilvánulásai voltak az Ószövetségben. Ha tehát a testvérszeretet értékesebb ezeknél, akkor ez éppen az Istenszeretet legfőbb megvalósítási módja. így kapjuk meg a „két” parancs közti igazi ösz- szefüggést. Alapvetően egyetlen cselekvési elv é| tehát Isten országában: a másokért való cselekvés elsősége, a készenlét mindazok segítésére, akik erre rászorulnak. Konkrét szabályokat nem ad a Márk tolmácsolta evangélium. Talán csak egy esetben: a válás kérdésében (10,1—12). Van lersel szerint azonban kérdés, vajon úgy akar-e itt beszélni Jézus a felbonthatatlan- ságról, mint önértékről, vagy mint az iménti (egyetemes) elv, a szeretet konkrét megélési formájáról. Nehéz eldönteni, min van itt a hangsúly. A 11. versen („aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene”), mely később kiegészítést nyert a 12. verssel (az asszonyra vonatkozóan), vagy a 9. vers („amit Isten összekötött, azt ember ne válassza szét”). Komoly érv szól az első lehetőség mellett. Ez ad ugyanis feleletet a 2. versben feltett kérdésre: „El szabad-e a férjnek bocsátania feleségét?” A kettő közt álló sorok mintegy az érvelést hozzák s az egyetlen lehetséges felelethez visznek. De a kérdés — s így a felelet sem — a felbontha- tatlanságra, hanem arra a konkrétumra irányul, amit a jogfosztott (elhagyott) feleség java jelent. Valószínű tehát a vélemény, hogy (mint az evangélium egészében) itt sem elméleti elvről, hanem az ember védelméről van szó. A fogalmazás különlegessége is erre utalhat: „házasságtörést követ el ellene". A partner áll előtérben. Az egész kifejezés, mind az Ó-, mind az Újszövetségben gyakori. Az érték, amiről itt szó van, a házastárs java, amelyet a férfi (vagy fordított esetben az asszony) valami kicsiség miatt felrúg, történjék az válólevéllel vagy anélkül. A válásról szóló tanítás tehát szerves része az evangélium többi részének, amelyben Jézus — mint láttuk — mindazok mellett áll ki, akikkel valami jogtalanság történik. Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy a házasság felbonthatatlansága nem evangéliumi igazság. A Mk 10,6—9 egyértelműen mint alapvető emberi értéket határozza meg. Csak arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy nem a felbonthatatlanság mint intézmény érték, hanem annak keretében, amit a házasságnak is szolgálnia kell: a „másik" szolgálatában válik azzá. A házasságra mint az élet minden vonatkozására és minden, társadalmon belüli viszonyra ugyanaz az egy törvény érvényes az evangélium szellemében: azt tenni, ami a másiknak kedvező. A Máté és Lukács szerinti evangélium Bár szent Máté és Lukács a Márk-féle evangéliumon kívül más forrásokból is merít és sajátos célkitűzéssel dolgozik, nem ad más emberképet, mint szent Márk. Náluk is a jézusi emberség a minta. Érdemes azonban végigtekinteni, hogyan mélyítik el a Márknál kapott szempontokat. Legutolsó következtetésünket (a másik kedvére tenni) az ún. „aranyszabály" foglalja szavakba. Lukács evangéliumában a „síkságon mondott" beszéd (6,17—49) egyik mondata: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak" (6,31), az egész beszéd csúcspontja. Hasonló szabályokat a rabbik is adtak, Jézus előtt es után is. Az új vonás az, hogy azok negative fogalmaztak, a Mester pozitív formában. A „ne tégy rosszat” minimalizmusától a „tégy jót másokkal" túláradó szeretetéig visz itt az út. Ugyanez az aranyszabály szent Máténál a hegyibeszédben foglal el kulcshelyzetet s ilyen formát ölt: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük.” S ez is hozzájárul ott: „Ez a törvény és a próféták” (Mt 7,12). A bevezető „amit csak” (vagy helyesebben: „mindazt”!) éles hangsúlyt ad a felszólításnak. E szabálynak érvényesnek kell lennie minden tettünkre. Csak akkor jelenti a törvény beteljesedését (5,18), ha olyan igazságossághoz vezet, amely felülmúlja az írástudók életszentségét (5,20—48). Amit a 23,23 úgy határoz meg, mint ami a „legfontosabb a törvényben” — igazságosság, irgalmasság és hűség, — nem más, mint annak konkrétizálása, mit kell tennem a másik embernek. Az sem kerülheti el figyelmünket az arany- szabály értelmezésében, hogy az evangélium nem tételez fel egyensúlyt aközött, aki cselekszik és akiért cselekszik. Nagy határozottsággal veti el az érdekből felmutatott szere- tetet (Mt 5,38—48; Lk 6,27—35). Ebben az összefüggésben kell említenünk azt a felszólítást, mely Márknál nincs meg: „Szeressétek ellenségeiteket!” (Mt 5,44; Lk 6,27,35). Nem az a döntő, mit tesz nekünk a másik (jót vagy rosszat), hanem amit „szeretnénk”, hogy tegyen. A tulajdonképpeni kritérium 34
