Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - TÁVLATOK - Keresztény normák a fejlődés útján
Alaptájékozódás a hatalomgyakorlás normáiban Franz Böckle, a neves bonni morálieológus több éves kutatása eredményeként az új erkölcsszemlélet rendszeres elvi megalapozását hat alaptételbe foglalta össze, mint az embernek a másik ember felett gyakorolható hatalmának erkölcsi irányelveit. Ezeket a tömör gondolatokat azután Wilhelm Korff tübingeni professzor részletesen értelmezte. Böckle mindenek előtt az erkölcsi normák kettős alapját elővételezi.- Az áttetszőség — transzparencia — erkölcsi ismertetőjegye azt kívánja, hogy a cselekvést rendező szabályokban — a normákban — semmi olyan kétértelműség ne legyen, amely lehetőséget nyújtana az ember öncélú manipulálhatóságára, (vö. L. Oeing—Hanhoff: L’homme nature ou histoire? — F. Henrich: Lói naturelle et éthique chrétienne, München, 1970. 11 — 47).- ,4 feltételesség elve az erkölcsi előírások alapvető viszonylagosságát fejezi ki. Eszerint rosszul értelmezett mindaz a kísérlet, amellyel a normák érvényességét úgy akarják megmenteni, hogy kizárják a felállított követelmény feltételességét. Az érték-követelmények ilyen abszofútizálása magába rejti — az önkényes felhasználhatóság — a manipulálás veszélyét. A szabályok ugyanis az emberért vannak, nem pedig az ember a szabályokért, (vö. a szombat szabályát: Mk 2,27) Ezen alapelvek segítségével tudjuk Böckle tételeinek még sok vonatkozásban fel nem tárt összefüggéseit is megérteni:- Szükségessé vált azon erkölcsi normák kijelentése és feldolgozása, amelyek pontosan meghatározzák az emberi ráhatások és manipulációk hatáskörét és helyes formáját. — Ezek a normák azonban nem „csalhatatlanok” és változatlanok: „Az általános szabályozás nem azt jelenti, hogy az ilyen normák egyetemesen — függetlenül a körülményektől — minden időben és minden magatartást szabályoznak, azaz, hogy abszolút módon és kivétel nélkül kötelezőek lennének” (vö. F. Boeckle: Des normes i n fai Ili bles ? — H. Küng: Faillible? Zürich, 1973. 293). A konkrét etikai normáknál mindig számításba kell venni az alapvető társadalmi rendet és azokat a benne élő ember számára kell alkalmazhatóvá tenni.- A „kötelességet" a teonómia — a normák isteni eredete - legitimálja, teszi törvényessé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az emberi cselekvés követelményeit mereven abszolútnak tekintjük. Böckle itt a „Nem rendelkezhetem önkényesen!" kijelentést erkölcsfilo- zófiailag alapozza meg és oz embert „teremtményi", azaz függő helyzetében tekinti. Nevezetesen: Az ember nem abszolútizálhatja önmagát — nem tekintheti magát feltétlennek — sem egyénileg, sem közösségileg. Csak esetlegességének megtapasztalása útján ismerheti fel igazán szabadságát. A kötelesség törvényes vállalása az erkölcsi élet teljességére vonatkozik. A feltétlen erkölcsi felszólítás a szabad embertől azt kívánja, hogy a törvényt egyes tetteiben önkéntes döntéssel valósítsa meg. — ,,Az erkölcsi követelmény abszolút jellegét tehát nem az előírt tettek minden áron való megvalósításából nyerj, hanem abból a felszólításból, amit az abszolút Isten állít az esetleges ember erkölcsi tudata elé. (vö. J. Fuchs: Théologie morale et dogmatique, Gregoriánom, 1969, 699).- Az egyházi tanítóhivatal kijelentései és megerősitései sem szüntetik meg az erkölcsi normák feltételes jellegét. A megerősítés tehát nem jelenti azt, hogy ezzel a normák olyan mádon válnak abszolút jellegűvé, hogy kivétel nélkül és minden körülményre érvényesek. — Ugyanis a kinyilatkoztatásban közölt isteni törvények semmiképpen sem nyomják el az emberi értetem sajátos szerkezetét, amely fogékony a helyes erkölcsi megítélésre. Böckle ezen a helyen kidolgozza azokat az eseteket, amikor az egyes erkölcsi értékeket a többi, a magasabb értékű fölé helyezhetik. Ezután megfogalmazza az előnyben részesítés - a preferencia - szabályát. Ha egy alsóbb értéket helyezünk előtérbe, - például adott esetben a saját napi kenyerünk megszerzése sürgősebb lehet, mint az embertárs problémájának a megoldása, — akkor azt tehetem, ami sürgősebb. A szükségleti elsőbbség azonban nem szünteti meg az elesett embertárs segítésének magasabb értékű és általános erkölcsi kötelezettségét. Kifejti továbbá Böckle, hogy az Egyház dogmái leiró formában kifejezik az Istenről és az emberről szóló erkölcsi igazságok egy részét. Ezek a kijelentések irányadók, kifejezők, tudatosítok, azaz „szignifikánsak" az emberi cselekvés számára, de még nem közvetlenül szabályozók. Normatív erejűvé csak akkor válnak, ha a tanítóhivatal a bennük lévő erkölcsi értékeket kifejezetten kihirdeti. — Továbbá: az emberről szóló metafizikai (dogmatikai) kijelentések a cselekvés számára akkor irányadók, ha a kinyilatkoztatás teológiai kijelentéseivel és az emberi cselekvéssel egyaránt szoros kapcsolatban vannak. Az Istenről szóló igazságok, úgymint a Szentháromság titka, a megtestesülés, a kereszt, a feltámadás és a végső beteljesedés igazsága az ember számára csak analóg módon, azaz valamilyen reá váró 20
