Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Koroncz László: Szentségi életünk

szíveket. Ezért volt számára is szükséges a személyes találkozás, ahol ez a megnyílás nyilvánvalóvá lett.

A találkozás-élmények folytatása az egyházban és a szentségekben

Ezek után megértjük, hogy Jézus nem írt recepteket, nem ajánlott gyógymódokat, amiket tőle függetlenül is eredményesen alkalmazhattak volna. De nem hagyott ilyeneket az utókor számára sem. Ő már tudta, amit a pszichológia most kezd hangoztatni: ,,Az orvos maga is gyógyszer".3 Éppen ezért nem akart az utókorra sem kevesebbet hagyni, mint személyes önmagát. Nagyon furcsa lenne, ha a teljes önfeláldozásban csúcsra jutott isteni Szeretet úgy húzódott volna vissza Jézus sírjába, mint valami csigaházba. Ha Krisztussal együtt végleg eltemetkezett volna, vagy eltávozott volna a személyes, kegyelmet osztó megtestesült Szeretet. Ő maga éppen azt mondta: „Ha felmagasztaltatom a földről, mindeneket magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Jézus nem vonulhat vissza, mert a szeretet kibontakozásra sürgeti. Ezért kell a személyes találkozást lehetővé tennie mindenki számára.

Itt kell felfigyelnünk arra, hogy a személyes találkozás lényege nem a testi megjelenési forma. Még emberek között is elsősorban a gondolat-kicserélés, a lelki átélés adja a találkozások lényegét. Krisztusban pedig isteni Személlyel találkozunk. Bár elsősorban emberi testet öltve lett hozzánk hasonlóvá, (Fii 2,7), de nyilvánvaló, hogy az ő számára a személyes találkozásnak más módja is lehetséges. Mi viszont Istennel mindenképpen csak a hit fényében és erejével találkozhatunk: akár emberi testben, akár kenyér színében, akár más módon közli magát velünk. A Krisztussal való találkozásban mindig az Isten személyes szeretete ömlik az emberre, és az emberi hit nyit kaput e szeretet előtt.

Krisztus egyházában itt maradt az emberi történelemben. Ebben a „formájában” is kész mindig a világgal való találkozásra és párbeszédre, amint azt a 2. Vatikánum többször is hangsúlyozza. Az egyház azonban közösség, melynek Krisztus a feje, és számtalan ember a tagja (vö. Ef 5,23—30). Ez a közösségi jelleg a Krisztussal való személyes találkozást bizonyos korlátok közé szorítja. Más az, ha például egy püspökkel személyesen beszélgetek, és más az, ha sokad- magammal hallgatom egy templomban a szentbeszédét. Az utóbbi eset hasonló a Krisztussal való találkozással az egyházban, az előbbi a szentségekben. Schillebeeckx ezt így fejezi ki: „A szentségekben nemcsak egy lelki, a halál utáni boldogságra (eszkatolo- gikus) vágyakozással teli találkozásról van

szó, hanem — bár titokzatos —, de mégis reális, meghatározhatóan valóságos találkozásról."10

Ha Krisztusban az Atya végtelen szerete- tét látjuk megtestesülve, akkor a fenti igazság szinte magától értetődő. Krisztus, mint emberré lett második isteni Személy, egy és oszthatatlan. Nem darabolhatja szét önmagát, amikor a kegyelmét osztja, hiszen ő maga a kegyelem. A szentségekben teljes személyében áll rendelkezésünkre, jóllehet, mi annyit kapunk tőle, amennyinek befogadására készek vagyunk. Az ő részéről a találkozás mindig teljes, ő szívvel-lélekkel ott van. Ügy, amint ott volt a kenyérszaporításnál, a vízen-járásnál, ... és „adott a kenyérből, amennyit csak akartak”, — és az utolsó vacsorán: „Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan” (Jn 6,12; Mt 14,28; Lk 22,19). Vagyis mérés nélkül osztotta szeretetét. Ezt az osztást nyújtja most a szentségeken keresztül: Az egész Krisztus, az egész embernek, az isteni Személy az emberi személynek. Ezért van szükség a külső jelre, vagyis „A látható egyház számunkra látható elemeire: vízre, borra, kenyérre, sóra stb.11 Hiszen „az ember testi-lelki egysége nem bontható fel”, amint a modern orvos írja.12 Bizonyára így értette Nagy szent Leó is: Ami látható volt Krisztusban, átment az egyház szentségeibe.13

Krisztus feltehetően ugyanolyan élményt akar nyújtani a szentségeken keresztül minden embernek, amilyent azoknak jelentett, akik emberi alakjában találkoztak vele. A szentségeket éppen ezért nem lehet csupán valami lelki orvosságnak tekinteni. Ma any- nyira a gyógyszeres élet megszokottságában élünk, hogy ha a szentségekben nem kapunk többet ennél, akkor szentségi életünk csak „tüneti kezelés" marad. Ma, amikor az ember személyiségét annyiféle külső hatás alakítja és szegényíti; amikor az ember szinte elvész a feléje nyúló kezek alatt, aligha van számára nagyobb jó, mintha „legalább Istennel” személyesen találkozhat. Jézus ma a szentségekben szól hozzánk a szeretet szavával: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve; én felüdítelek titeket” (Mt 11,28). A szentségekben bizonyosan megvan a készség Jézus részéről a találkozáshoz. Gyurkovics Tibor nyilatkozatában olvastuk a „Ki nekem Jézus” kérdésre: „Mint egy ember. Haja van, füle, kitárt karja. Nevet, beszél, végigmegy a gangon. Bármikor beállíthat hozzánk. Bárcsak egyszer beállítana”.14 Biztosan megteszi, ha ajtót nyitunk neki.

A keresztségben úgy lép oda az életadó Krisztus, mint egykor Jairus leányához: Kelj életre! (Lk 8,54). —■ A bérmálásban csodás küldetésre erősíti fel az embert: „Gyógyítsátok a betegeket, és hirdessétek Isten or-