Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - FIGYELŐ - Cselényi István: Hihetőségi rendszerek
maga felé vonzó (a Szentiélekben). Mindez utólagos reflexió, de egyben a megelőző értés erejéből is történik, hiszen ezek a lehetőségek gondolkodásunk mélyén szunnyadnak. (Elméletének összefoglalását lásd: Herders Theologisches Taschenlexikon, 7. k. 325. kk.) Akik ma kritika alá vetik Rahner antropológiai teológiáját (pl, Mehrle Tamás: Egy az Isten, Róma 1975. 46. kk.), elfelejtik, hogy Rahner célja nem a dogmák „átírása", hanem a hozzájuk vezető út, a fundamentum lerakása (elképzelését így is nevezi: neue Fundamentaltheologie). Sokan megkérdőjelezik azért is, mert Kant transzcendentális kategóriáit alkalmazza Istenre. Istenképe azonban legalább annyira szentírási is. Isten a Jáhve- vagy az Atyakép alapján is „mindig nagyobb”, „előttünk járó”, számunkra jövőt jelentő. Megközelíthetjük a fejlődés-eszme oldaláról is: az ember és kozmosza még nem befejezett, még további bontakozás előtt áll. A transzcendentális módszer ezért mind a Szentírás, mind a hétköznapi tapasztalás oldaláról „hihetőségi rendszert” jelent. Azt azonban valóban nem várhatjuk, hogy ez az út minden problémánkat megoldja. Legfőbb nehézsége abban rejlik számunkra, hogy már feltételezi a transzcendencia bizonyos megtapasztalását, az iránta való alapvető fogékonyságot. Korunk gondolkodása pedig fokozottan immanens, a világban bentmaradó. Sokak számára tehát nem lehet kiindulópont ez az irány. Ez késztet arra, hogy más lehetőségeket is keressünk a kereszténység hihetővé tételére. Korforduló Rahner iskolája mellett számos más mai hihetőségi rendszert említhetnénk. Hazánkban is nagyhatású Teilhard de Chardin életműve. Boda László ennek alapján a feltámadás-hitet erősítő hihetőségi rendszerként ír az evolúcióról (a Vigília 1976/3. számában). Szabó Ferenc is bemutat néhányat Párbeszéd a hitről c. könyvében (Róma, 1975): Maurice Blondel „új apologetikáját”, Gabriel Marcel, Jacques Maritain hit-alapozását. A sort folytathatnánk. Joggal hangsúlyozza azonban Szennay András: az igehirdetőnek és a teológusnak a „hazai társadalmiideológiai adottságok mellett” kell felelnie az istenhit és ateizmus problémájára (Istenbizonyítás, istenhit és ateizmus, Vigília 1976. június, 361. o.). Hogy csak egy példát említsünk, egy köztünk élő fiatal számára nem a szellem elsősége jelenti a közvetlenül érthetőt, hanem a lété, az anyagé. Épp az, ami valamikor hihetőségi rendszert jelentett (a platonista-idealista beállítottság), szűnik meg fokoztosan. Nincs már meg a biblikus előképzettség sem. Épp a hagyományos alapok vesztik tehát el erejüket. Sokan — és nem csak a nemhívők köréből — úgy vélik, ez a korfordulat a vallás — vagy a vallásos érzék — elhalásához vezet. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ebben a szellemtörténeti fordulatban csak a nehézséget, az akadályt lássuk meg. Joggal jegyzi meg azonban ismét Szennay András: az „ateista törvény” alatt álló ember számára nincs „eo ipso”, eleve távolabb a nagypénteki és húsvéti híradás Istene, mint a „vallásos korszakban” élő számára (i. m. 364. o.). Az ateista emberekkel való találkozás arra késztett bennünket, hogy még mélyebben átelmélkedjük hitünket, keressük azt, ami kiállja a kor próbáját. A következőkben ennek a szempontnak alapján szeretnék a lelkipásztor szemével néhány olyan esetleges lehetőségre rámutatni, amely talán itt és most, a marxistákkal párbeszédben álló, velük együtt élő és alkotó hivők számára is segíthet a hit mai megragadásában és erősítésében. Kitaposott útjaink nincsenek ezen a területen. Amiről szó esik, azt csak „feltételes módban”, szerény kísérlet gyanánt szeretném elmondani, abban a reményben, hogy ezek a próbálkozások igazi megoldás keresésére sarkallnak. Tanáságtétel A klasszikus hihetőségi rendszerek közül — talán nem túl szubjektív ítélet ez — maradéktalanul csak a tettek hitelesítő ereje állja meg a helyét. Nagyon is „modern” elv ez, hiszen korunk is a „praxist" tekinti a „teória” próbakövének. De egyúttal ez az a követelményrendszer, amelyet maga az Úr Jézus is első helyen „írt elő” apostolainak: „legyenek egyek, hogy elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem” (Jn 17,21). A hitelesen krisztusi tettek tehát többet érnek minden elméletnél, ékesszólásnál: az „istenbizonyítékoknál” többet az „istenbizo- nyítók” (Szennay: i. m. 367. o.). S ha ez a törvényszerűség egyformán érvényes is volt mindenkor, talán ma, a mi társadalmunkban kap különösen nagy hangsúlyt. „A világegyház szeme rajtunk”, írja Cserháti József püspök (A dialógus elkötelezettjei, Vigília, 1976/2. 84. o.). A kereszténység egész jövőjére kihat, mennyire tudjuk életszerűen igazolni, hogy az evangélium nincs hozzákötve az osztólytársadalmak visszahúzó erőihez, hogy — transzcendens tartalma mellett — evilági hatóereje is van, amely éppen az együvétartozás, a közösségiség szempontja felé mutat. A másokért vállalt cselekvés azonban nemcsak olyan értelemben hitelesítő tényező, hogy a keresők, a hivők körén kívül állók is ezáltal alkotnak tárgyilagos képet a hitről, ?47
