Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - FIGYELŐ - Hegyi Béla: Az ifjú Engels kereszténysége
zetében süket fülekre talál, lassanként felszámolja eddigi állásfoglalását és új eszméinek őrhelyét egyengeti. Még most sem arról van szó, hogy Engels egyszerűen elvetné a kereszténységet, hanem arról, hogy a kereszténységen belül történnek lassan az átalakulások. Már-már látja azt a kataklizmát, amibe a vallás, az egyház bele fog hullani, ha ragaszkodik avítt magatartásához. Felháborítja, hogy noha ez az egyház nem tud, nem akar együtt változni a világgal, elítéli a kor fő szellemi és politikai áramlatait, veszélyesnek és bűnösnek bélyegzi azokat. „A kereszténység azt mondja: megszabadítlak benneteket a bűntől. Mármost a racionalista világ is erre törekszik: és ekkor közbelép a kereszténység és megtiltja, hogy továbbra is erre törekedjék .. ,”10 Hogy mennyire él még ekkor Engelsben a keresztény hit, mi sem tanúsítja jobban, mint utolsó verse, melyben búcsút mond költői önmagának: „...Zárva az élet vidám kapuja, / Mint harmadik napján a teremtésnek, / Mikor a földön nem volt, csak a fa / S állatok a füvön nem legelésztek. / Most megint Így van, a fák közt zúg a szél; / Az Úr szelleme az, mely Így beszél... I Tőle szállnak a földre e dalok, / Míg felhőket űznek a viharok. / Ő zeng, egyre zeng, örök az ifjúsága ..." Engels a kereszténységre rakódott salakot, a századok alatt felhalmozódott port és cicomát szeretné elhordatni, hogy megőrizze a kereszténység pozitívumait, a lényegét. Erről tudósít 1839. július 26-án írt levelében: „Te magad is tudod, mennyire szent és komoly ügy volt ez számomra. Akkor boldog voltam, tudpm, és most éppoly boldog vagyok: akkor bizalmam, örömöm telt az imádkozásban; ez most is megvan, sőt még inkább, mert küzdők és erősítésre van szükségem. De abból az eksztatikus boldogságból, amelyről olyan sokat hallottam templomi szószékeinkről, soha semmit sem éreztem; az én vallásom csendes, boldog békesség volt és ma is az, és ha ez meglesz halálom után is, akkor elégedett vagyok. Azt hinni, hogy Isten elvenné ezt tőlem, semmi okom sincsen ... Nincs ebben semmi csodálkozni való, mert a dogmatikus hit nem áll kapcsolatban a belső békével, ezt tapasztalatból tudom." Kereszténysége egyre inkább eltávolodik a bibliai alapoktól, fokozatosan egy olyan meggyőződést vall magáénak, amelynek sok köze van az emberiségnek olyan vallásához, amit Feuerbach majd 1841-ben meghirdet. Abból indul ki, hogy ha a kereszténység nem képes önmaga új értelmezésére, nem tudja átértékelni múltját, hogy a jelennek és a jövőnek nagyobb felelőse legyen, akkor Isten helye csak a keresztfán lehet, nem az emberekben. Úgy látszik, mindenféle Istennek, mindenféle hatalomnak meg kell halnia ahhoz, hogy helyet csináljon az embernek és újratámadjon az Isten egy tisztultabb világban. „Szükségem volt Istenre" Auguste Cornu francia történész, Engels életútjának és munkásságának alapos ismerője, több ízben megismétli könyvében11 azt a megállapítását, hogy Engels nézetei még hosszú ideig a metafizika és a materializmus „afféle keverékét alkották”, hol itt, hol ott bukkantak föl a kereszténységgel kapcsolatos élményei. Nem lehet véletlen, hogy — Marx-szal ellentétben — olyan sokat foglalkozott a kereszténység történetével, a vallás ideológiai jelenségeivel, a Bibliával később is, amikor már Marx-szal közösen a dialektikus és történelmi materializmus kidolgozásán fáradoztak. Az Anti-Dühring, A természet dialektikája, a Bruno Bauer és az őskereszténység, Az őskereszténység történetéhez, A Jelenések Könyve, a Ludwig Feuerbach és a Klasszikus német filozófia vége — hogy csak néhányat említsünk — mind magukon viselik Engels fiatalkori benyomásait, egy olyan egyházzal való találkozását, amely védőbástyája volt a maradiságnak, a társadalmi viszonyok konzerválását szolgálta, hogy saját hatalmi helyzetét biztosítsa. Mégis érdemes két szövegrészt idézni tőle, amely rávilágít arra, mit várt kora kereszténységétől, hogyan is képzelte a teológia fejlődési folytonosságát, a kereszténység társadalmi korszerűsödését. „Minden ember — görög, római és barbár, szabad és rabszolga, állampolgár és idegen, polgár és befogadott, stb. — egyenlősége az antik koponya számára nemcsak őrült, hanem bűnös dolog volt — írta az Anti- Dühring-ben —, és első kezdeteit a kereszténységben következetesen üldözték. A kereszténységben először jutott kifejezésre minden embernek Isten előtti negatív egyenlősége mint bűnösnek és szűkebb fogalmazásban Isten Krisztus kegyelme és vére által megváltott mindvalahány gyermekének egyenlősége. Mindkét fogalmazás a kereszténységnek mint a rabszolgák, számkivetettek, kitaszítottak, üldözöttek, elnyomottak vallásának szerepében van megalapozva .. .” Az őskereszténység történetéhez című munkájában pedig ezt olvashatjuk: „Egy eleinte túlerőben levő világ elleni harc és egyben az újítók egymás közötti harca csakugyan olyasmi, ami mindkettőnél, az őskeresztényeknél és a szocialistáknál is megvan. A két nagy mozgalom közül egyiket sem vezérek és próféták csinálták — jóllehet mindkettőnek bőven voltak prófétái —, mindkettő tömegmozgalom .. ,”12 Az ifjú Engels csalódása éppen azért volt helyrehozhatatlan. 245
