Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Goják János: Ami a szocialista és a keresztény etikában egyezik
az egyes cselekedeteket járja át, hanem magát az embert és az ember személyét, annak legmélyebb gyökerét érinti. Ügy azonban, hogy az evilági elem teljesértékűségét nem csökkenti, nem korlátozza a humánumnak a konkrét cselekedeteket meghatározó jellegét. Ügy is fogalmazhatunk, hogy a teremtés lehetőségeinek kibontására, és elsőrendűen az ember képességeinek kibontására kapott isteni parancs megvalósításának irányát a teremtett lét belső dinamikája szabja meg, és ez egyformán vonatkozik minden emberre, keresztényre, nem keresztényre, hívőre, nem hívőre egyaránt. A teremtő Istentől kaptuk létünknek azt a belső dinamikáját, amely önmaga megvalósítására tör, a teremtő Istentől kaptuk azt a belső irányulást, amelyben az etikai normák gyökereznek, és a teremtő Istentől kaptuk azt a képességet, hogy a természetes etikai értékeket az adott valósággal való viszonyában felismerjük és megvalósítsuk. A keresztény erkölcstan mindezt hirdeti és alapvetőnek tekinti, azzal a kiegészítéssel, hogy az ember önmegvalósítása nem fejeződik be itt a földön. Létünk végső beteljesedése a teremtő Istennel való találkozás. „Hogyha a keresztény erkölcs meghatározó és lényegi elemétől, a .keresztény intencionalitástól’ (a transzcendens jellemzőtől) eltekintünk, úgy a keresztény erkölcs kategoriális meghatározottságát és tárgyát tekintve alapvetően és lényegében humánum, azaz a valódi embervolt erkölcse; ez azt jelenti, hogy az igazságosság, a becsületesség, a hűség, tartalmukat tekintve nem sajátosan keresztény, hanem egyetemes emberi értékek, és a hazugsággal és házasságtöréssel szemben nem azért vannak fenntartásaink, mert keresztények vagyunk, hanem egyszerűen azért, mert emberek vagyunk."7 Az eddig mondottakat összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az ember magatartás-normáit, az erkölcsi értéket, azaz a tartalmi meghatározókat, a keresztény etika a teremtett emberi valóság — a humánum szférájából meríti. Következőleg az emberi kapcsolatokat szabályozó etikai normákat — a keresztény erkölcstan lényegében — mint az emberiség hosszú történelmi útján kialakított és szentesített szabályozókat birtokolja. Közismert az is, hogy az első keresztények a maguk körül gyakorolt erkölcsi normákhoz igazodtak és az első keresztény etikusok, kezdve szent Pál apostoltól, koruk legjobbjainak értékeléseit, „erénytanát" vették át. Nem is tehettek másképp! Jézus Krisztus nem tett közzé egy, az emberi relációk mindenikét részleteiben is szabályozó erkölcs-kódexet. Mindebből az következik, hogy a keresztény etikai normáknak történelmi nézőpontjuk is van. Persze nem abban az értelemben, hogy relatívak, hogy lényegüket tekintve egy adott kor függvényei. Történelmi jellegük abban áll, hogy a múltban talán kevésbé hangsúlyozott értékek új jelentőséget, a nem egészen tisztázott cselekvési szabályok az új összefüggések fényében új kontúrokat kapnak a fejlődő emberiség igényeinek megfelelően. „Ebből adódik, hogy a keresztények és a nem keresztények ugyanazon erkölcsi kérdések előtt állnak és hogy mindkét fél valódi emberi megfontolások és azonos kritériumok alapján kötelesek keresni a megoldást.. ."8 Keresztény meggyőződésünk szerint az Úr Isten akaratát nemcsak közvetve, a teremtés útján adja tudtunkra, hanem közvetlenül Fiában, Jézus Krisztusban. Isten Fiának küldetése az, hogy a teremtés céljának megvalósítását lehetővé tegye, hogy az ember végső beteljesedésének útját megmutassa. Ez az út szükségképpen csakis a teremtéskor már megadott, a teremtésben valamiképpen meglévő út határozottabb megrajzolása, illetve továbbvezetése lehet. Jézus Krisztus azt fogalmazta meg, azt élte meg, ami után az ember legnemesebb énje mindig is sóvárgott, ami valamiképpen — mint felszólítás, hívás, igény — az evilágiban, a humánumban már megtalálható. Krisztus legfőbb parancsa a szeretet. Ebben a parancsban az a mély igazság rejlik, hogy az ember csak akkor találja meg, csak akkor valósíthatja meg önmagát, ha kilép önzéséből, ha ebben az értelemben képes feladni önmagát, hogy szolgálja a másikat. Ez az embereszmény nyer kifejezést a kereszt titkában, A felfeszített Krisztus a szolgálatban önmagát odaadó ember képe. Azé az emberé, aki szétosztja erőit, idejét, idegrendszerét — végelemzésben tehát önmagát a világ felemeléséért végzett munkában. Úgy gondoljuk, hogy keresztény hitünk központi eszméje, Jézus Krisztus üdvözítő kereszíhalála nem mond ellent a humánum legmélyebb igényeinek. Ami pedig etikánkban lényegét tekintve több a puszta humánumnál, azaz a transzcendens elem, az sem csonkítja, nem korlátozza etikánk tartalmi elemeinek teljes értékű evilágiságát. A keresztény ember a szó legteljesebb értelmében igent mond erre a világra, konkrét tennivalóit, cselekvésének szabályait evilág elemei határozzák meg. Isten teremtett világát építi, szolgálja — és ezt a szolgálatot, a kereszt jegyében történő odaadását egyúttal istenszolgálatnak is tekinti, - Jézus Krisztussal való egyesülésként, azaz üdvösségtermő áldozatként fogja fel. Cselekedeteinek ez ad sajátos dinamikát, lendületet és elkötelezettséget. A cselekvés motiválása más a hívőnél és 2 17
