Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - FIGYELŐ - Köszöntjük a hatvanéves Várkonyi Imrét - Cserháti József: Tíz éves a Teológia
lyítése szempontjából már akkor is szükség lett volna. 13 év után, most már a Budapesti Hittudományi Akadémia tanárainak szerkesztésében, az Országos Katolikus Akció kiadásában megjelent az új negyedévi lap, — címében egyetlen betű kihagyásával, — „Teológia” egészen mai célkitűzéssel és szélesebb tömegeket megszólító tartalommal. Radó Polikárp, az Akadémia külföldön is nevessé vált professzora éveken át hordozta magában egy új folyóirat elindításának tervét, és amikor professzortársai és barátai egyre többen mellé álltak, útra bocsájtotta az azóta mélyülő és témakeresésében szélesedő szaklapot, melyet ma már több ezer példányban nagyobb számban olvasnak a világi hívek, mint a papok. A folyóirat egészen szerencsés kezekbe került 1971-ben, amikor Szennay András professzor, a jelenlegi pannonhalmi főapát vette át a szerkesztés irányítását. * * * W. Dilthey, a szellemtudományok ismeretelméletének megalapítója három konkrét kategória szerinti elemzést írt elő a szellemi közlések természetének és struktúrájának vizsgálatánál. Ezek „a mi, a kinek és a hogyan" kérdései. Jelen elemzésünk azzal az örvendeztető eredménnyel végződik, hogy folyóiratunk az aránylag rövid tíz év alatt „befutott”, meggondolt és stabil vonalvezetésével a keresési vágy intenzitáskövetelményének is megfelelt és eleget tudott tenni a mai tartalmasodás szempontjainak is. „Mit" akar a Teológia, mi a célkitűzése, mi a programja? E kérdésre a legrövidebb válasz: azt akarja, amit a 2. Vatikáni zsinat. A zsinati határozatok helyes értelmezését, a mai teológiai gondolkodást, az egyházat átjáró új reformszellemet kívánja közölni, átadni olvasóinak. Aki figyelemmel kísérte végig a lap évfolyamait, az egyes számokat, megállapíthatta, hogy a zsinat nagy központi gondolatai bontakoztak ki egymásután tervszerű rendszerezésben és praktikus célkitűzéssel is: az egyház új spirituális vagy misztikus szemlélete, a krisztocentrikus perspektíva, a lelki élet személyi mélyítése, a vallásos életnek a szolgálatban és az alkotó szeretetben megvalósuló új konkrétuma, a keresztény humánum és az új társadalmi világ mai történelmi szemléletének tételei. Egyéni és közösségi életünk kérdései az evangéliumi megújulás fényében új erőtartalékokkal töltődnek. Ebben a feltárásban a krisztusi tanítás az igazi lelki szabadság és a külső indításoktól is ihletett fejlődés és emberi tökéletesedés kovászává lesz újból. Nézetem szerint a Teológiának egyik sikere ma már abban domborodik ki előttünk, hogy világos és felelősségteljesen vállalható ekkleziológiát tudott nyújtani, amelynek mint integrális egyháztannak jellemzőit az alábbiakban lehetne egybefoglalni: az egyház az „idők jeleinek" fényében ma változás alatt áll, az egyház a mai emberért van, az egyház Jézus Krisztussal azonos misztikus, természetfeletti értelemben, tehát a földön továbbélő Krisztus és végül az egység és sokaság jegyében kell mai valóságát, mai történelmi alkatát megközelítenünk. Jézus Krisztus az utolsó szó, amit Isten, a mennyei Atya a világnak mondhatott, mert Jézus a végső és végtelen szeretet szava, keresztény életünk egyetlen és legmélyebb gyökere, az élet értelmének lámpása. E nagy témakörülírás szinte minden egyes részletében, a legváltozatosabb kérdésfelvetésekben pergett le előttünk, — különösen az utolsó öt évben. Egy-egy szám monografikus összefoglalásban bőséges, érdekfeszítő feltárásban átfogó megoldásokat és feleleteket igyekezett nyújtani. Egyik legsikerültebb szám a Jézus-szám marad, de lehetne más próbálkozásokat ugyanolyan elismeréssel jutalmazni. „Kinek" ír a Teológia? Kikből tevődik össze az olvasóközönsége? A 2. Vatikáni zsinat után a látható egyház lényegét és struktúráját az Isten népének fogalmával jelöljük meg. Olykor tévesen használjuk e fogalmat, különösen prédikáló papjaink, mert hibásan csupán az előttünk egybegyűlt hivősereget értik ezen. Valójában a fogalom a papság és a hívők közösségét, egységét, szervezeti egységben és egészben a kettő egymással való kapcsolatát és egymásrahatását jelenti. Az egyházi hierarchia mindig bent áll az egyházi közösségben, és nem felülről, vagy kívülről viseli Krisztus Urunk pásztori hivatalát. Ha végiglapozzuk a Teológia utolsó évfolyamait, mind erőteljesebben kifejezésre jut az alapvető szerkesztői elgondolás, hogy a hívők és papok egyszerre látható és természet- feletti egységéből álló egyházi egészet domborítsa ki, mai hangsúllyal, — és éppen ezért bátorkodik olykor bizonyos kritikai aláfestéssel szólni az egyház intézményes mivoltának egyoldalú, túlhaladott klerikális értelmezése ellen. Ebből logikusan következik az is, hogy a folyóirat tanulmányai az egyházi hivatalt és vezetést sokkal integrálisabban, vagy mai szóhasználattal élve, demokratikusabban közelítik meg, mint azelőtt. Nincs öncélú egyházi hivatal! Az egyházi hivatal csak a szolgálatban jut el ahhoz a krisztusi értelmezéshez, amely- lyel Krisztus Urunk a Szentlélekben létesült egyházat felruházta. Aki egyházi hivatalt visel, annak emberileg is felelősséget kell vállalnia a történelem színe előtt és mivel a történelem és az élet nem áll meg, ezért az egyházat nemcsak megőrizni, hanem továbbvinni 233
