Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Most tükörben, homályban látunk..." (1Kor 13,12)
egyiktől szenvedünk, vagy a másiktól. Az ellentmondás égető és villámcsapásszerű, és nem oldódik fel. Csak minőségi ugrás van, ami pillanatszerű. A hit pillanata az idő örökkévalósága ... A hitben, — amint Ábrahám áldozatánál látjuk —, az ember mindig feláldoz valamit. Mivel azonban ő remény ellenében remélt is, ezért visszakapta gyermekét” (M. Clavel i. m. 79.). A kételkedés értéke Ma a kételkedést a lélek bensejében lejátszódó eseményekből próbáljuk megérteni. A kételkedést semmiképpen sem állíthatjuk farizeusi módon mások hite megítélése mércéjének, mivel mindannyiunknak sajátos vagy időszakos lelkiállapota lehet. „Ha Isten igéjének metszőkése elválasztja a szellemi leiket, így jelzi hogy szellemünk földhöz kötött... És a hívőnek e kettős egységben kell élnie, ezért kételkedik. A hit nem zárja ki a kételkedést, hanem inkább magábaloglalja azt" (Clavel, i. m. 21). Vannak, akik nehezen tudják megérteni, sőt meg is botránkoznak azon, hogyan mondhat ilyet valaki: „Hiszek hitetlenül Istenben”? (Ady) — Az ilyen vagy-vagy, egysíkú gondolkodás kialakításában nagy részük volt a századeleji lelki íróknak is. Kezemben Keresztes szent János „Aranymondásai", önkényes válogatás. Minden sora ragyogó hit, elragadott élet, kiegyensúlyozott lélek szava. — De hogy milyen kétségek gyötörték, mit küszködött, kétkedett, amikor az igazságtalan kínzásokra negatívan is reagált... erről a válogatásban semmi. Ugyanezt tették kis Terézzel is. Eltussolták kétségeit, hitproblémáit, retusálták arcvonásait. De ez lett sorsa még XII. Piusznak, sőt XXIII. János pápának is. Pedig a hitet kereső, azt erősíteni akaró ember látni, olvasni akarja: kínlódtak-e a szentek is, miként Krisztus az Olajfák hegyén? És ha kínlódtak, ha elsötétült minden, mégis végül hogyan oldották meg helyzetüket? Mivel ez nem olvasható, azért kialakul egy különös nézet bennünk a „tökéletes hívőről”, a misztikus örömben úszó szentekről, — és aki nem ilyen, az kívül áll körünkön, nehogy megrontson minket. A szkeptikusok pedig elfordulnak az ilyen szentektől a régi mondást ismételve, hogy „a szenteket inkább csodálni, mint követni kell'. Hogy is lehetne követni az ilyen tőlünk „idegen élőlényt"? Talán nem árt, ha ez a fajta „botránkozó keresztény" e helyen egy súlyos kétségekkel küszködő (külföldi) pap írását olvassa: „Testvérem, aki ugyanazt hiszed, mint én, bocsánatot kérek tőled azért a szenvedésért, amit neked okoztam. Bocsánatot kérek nagyképű kijelentéseimért . . . Én, testvérem, gyakran becsaptalak téged, amikor biztos hitemről beszéltem neked. Kétségek között és homályban élek éppen úgy, mint te. Gyötrődve viaskodom a hitért és gyakran fantomot ragadok meg, amikor azt hiszem, hogy már Istent ragadtam meg . . . Igehirdetésemben jól odamondogattam és biztos kézzel akartam megoldani erkölcsi problémáidat. Pedig én is csak egy kereső, gyenge, riadt gyermek vagyok, aki viaskodik a hit titkával. Nem hiszek, csak próbálok hinni. Nem szeretek, csak próbálok szeretni. A te testvéred vagyok vagy legalább is az szeretnék lenni, ha nekem megbocsátasz. Megbocsá- tod-e, hogy a hit gőgjének falát állítottam fel, amely elválassza szíveinket...?” — Gondolom, hogy ezen vallomás után megigazulva tette le írója a tollat. A kétely gyakori felmerülésének alkati, lélektani, idegrendszeri és környezeti okai is lehetnek. Magával hozhatja egy megrázkódtatás, de igen sok függ az illető intelligenciafokától, vagy esetleg sokoldalú, de nem eléggé alapos ismeretétől és végül, de nem utolsó sorban, a hittől idegen életmódjától. Az ilyen ember Isten létét, igazságosságát, gondviselő védelmét teszi kérdésessé. Magatartása pánikos, cinikus, közömbös, vagy olykor indokolatlanul is negatív érzelmekkel telített, esetleg támadó jellegű lesz. Ha valaki kiegyensúlyozottan kételkedik, azaz indokoltan hiányosnak érzi hitét, annak segítségére szolgálhat, ha modellnek veszi a tudós módszeres kételkedését. A tudós először komplex, áttekinthetetlen közegbe kerül, ami félelmet, bizonytalanságot kelthet benne. Mégis megkapaszkodik egy közelálló ponton és innen indul igazsága kibontására, mert hisz abban, hogy az ő világa valóságos és felfedezhető. Előbb csak néhány szempontot választ ki, amit megpróbál rendezni. Az első megfigyelései összefüggéstelennek mutatkoznak, de hosszabb keresés után, egyszercsak hirtelenül —• de nem felkészületlenül — feltűnik előtte egy új elem, egy váratlan nézőpont és az eddig szétesőknek tűnő tények szinte maguktól összeállnak, értelmes szerkezetbe rendeződnek. Ezt a felvillanást nevezik belátásnak, — az isteni dolgok oldaláról kegyelemnek. Ám nagyon felületes lenne az a tudós, aki ezt az új látásmódot már véglegesnek fogadná el. Megkérdőjelezi eredményeit, kikéri a szakértők véleményét, mert jól tudja, felismerése, saját gondolkodásformája is befolyásolhatja. Ezért átvizsgálja az ellentétes felfogásokat is. Ez az egyedüli út, amellyel elfogulatlanná teheti nézőpontját, és nyitott lehetőséget teremt a mindig újabb befogadására. Tudatában van annak is, hogy mindig csak megközelíteni tudja a valóság igazát, ezért teret enged má221