Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Most tükörben, homályban látunk..." (1Kor 13,12)
soknak is. Minél jobban gazdagodik, annál inkább érzi, hogy a teljességet nem érheti el. Rádöbben arra is, hogy nem a saját belátásával formálja az igazságot, hanem neki kell módszerével alkalmazkodni a végtelenül gazdag és rendezett valósághoz, amelynek törvényeit csak fokozatokban és részleteiben közelítheti meg. Ám minden felkutatott rész alapos megfigyelése elárulja az egészet, mint a kimerített kanál víz az egész tengert. A hit és a tudomány területén egyaránt nélkülözhetetlen ez az átfogó látásmód. A hitbeli kétségek feldolgozásánál szembetűnő, hogy az ember nehézségét nem módszere hibáiban keresi, — ami a tudományos kutatásnál nyilvánvaló, — hanem elhamarkodva kutatása tárgyát vonja kétségbe: Talán a Létteljesség, az Isten nem is létezik? Nem veszi észre, hogy gyakran éppen ez a kétség a szerencséje, amely az eddigi szegényes, előítéletekkel terhelt hitét megingatja, hogy helyébe újat, teljesebbet próbáljon kiépíteni. — Nem veszi észre, mert úgy érzi, hogy a kétely sós tengervize fojtogatja, amikor az óceán újra meg újra szájába ömlik. Ugyanúgy kételkedik a hivő is, mint a hitetlen a maga hitetlenségében, mert mindig ott áll az a fenyegető kérdés: Hátha mégis a hit az igazi valóság? Amint Josef Ratzinger írja (A keresztény hit, OMC Wien, 1976. 19.): „Senki sem tudja Istent és az Ö országát kézzelfoghatóan odaállítani a másik elé, még a hivő sajátmaga elé sem. Bármennyire igazolva érzi magát, a hit kételye megmarad, a »talán mégis igaz« kényelmetlensége. A »talán« kikerülhetetlen kísértés, amelytől egyik sem menekülhet, mert minden visz- szautasításban tapasztalnia kell a hit visszautasíthatatlanságót is. Mind a hivő, mind a hitetlen, mindegyik a maga módján részesedik a hitben és a kételyben, ha csak nem zárkóznak el tudatosan önmaguk elől és a valóság elől. Ez az emberi sors alapja: csak a hit és a kétely, a biztonság és a kísértés végnélküli ellenkezésében találhatja meg létét." — Talán éppen a kétely lehet az igazi emberi párbeszéd közös pontja, amely mindenkit megakadályoz abban, hogy saját magába zárkózzék. Igazság és látás Istenről való gondolatainkat megnehezíti, hogy az igazságról is keveset tudunk. A világ, a lét számunkra az a valóság, amennyit felfogunk belőle, amennyiben érdekeltek vagyunk benne. Ezt a valóságot, benne az embert és alkotóját, az Istent teljes gazdagságában soha nem tárhatjuk fel. Számunkra az az igazság, amit befogadunk, és ismereteink által belső és külső világunkból kifejezünk. Az igazság tehát függ a valóságtól, mint annak szellemi képe, de függ felfogó, megkülönböztető és kifejező képességünktől is. Ezért ilyen változékony és törékeny a valóságunkat és énünket összekötő palló. Ebből az is érthető, bárhogy is megragad engem Isten valóságának akár eksztatikus élménye is, amint a tapasztalásból kiszakadok, nem tudom kritikailag igazolni, csak magatartásommal tanúsíthatom, hogy más fényben látom a világot és erejével képes vagyok új életet kezdeni. Átéléseim közlése külön feladatot jelent. Képekkel és szimbólumokkal próbálom meggyőzővé és kifejezővé tenni. Használnom kell környezetemnek, koromnak, kultúrámnak a nyelvezetét és a szótárát is, hogy személyes átélésemet éppenúgy, mint a kinyilatkoztatás hitanyagát érthetővé tegyem. A keresztény hit szerint az Igazság és a Valóság a történelem folyamán egyszer abszolút teljességgel egybeesett Jézus Krisztus személyében: „Én vagyok az Igazság!” Ő mindany- nyiunk számára tapasztalatilag hozzáférhetővé tette Isten jelenlétét közöttünk. Krisztus igazsága nem „valami”, hanem Valakivé tökéletesül, aki a megegyezés, a Lét és a Tudat között, istenemberségében a teljes akarati elfogadás: az Ige és az Amen. Azért minden más személy és dolog, amit ismerni szeretnénk, Krisztusra emlékeztet, mint a szeretet „kimondhatatlan Jelére". (Ez a „chiffre" értelme Jaspersnél!) Keresésünk eredményeként olyan igazságra vágyódunk, amely állandó és hiteles képe lenne a valóságnak. Az ilyen „statikus igazságánál a nézőpont rögzített és éppen ezért megtéveszthet bennünket. Nézzünk meg egy újságfotót, ahol egy neves ember kimondja a döntő szót, ami talán legjellemzőbb életére, — és a fotóriporter pillanatképe karikatúrát csinálhat belőle. Hasonló módon járhatunk a „fix” igazságokkal, amelyeknek nézőpontját másoknak is „kötelezővé” tesszük. Számukra a mi szempontunk karikatúrának tűnhet, mert nem ismernek benne a valóságra. Ez a sors érheti hitünk igazságait is, ha megkövesedett formában, korszerűtlenül, alkalmatlan keretben tárjuk a keresők elé. — Megkérdezték egy hitoktatásra járó gyermektől: Mit jelent a Szentháromság? A gyerek erre felrajzolt egy egyenlő oldalú háromszöget: Három csúcs, három oldal, ez az Isten! — válaszolta. Ez a gyermek ismerte a mértant, de még nem sokat értett a szimbolikához. Viszont számtalanszor érezte már életében a szeretet fontosságát. Mennyivel többet jelentett volna neki, ha a gyermeki élet szeretet-tapasztalásóból kiindulva beszéltek volna neki az Isten szereteté- nek boldogságáról, amiben ő is részesülhet. Ha viszont az igazságot egy kissé „lazára engedjük”, egy kis kilengést adunk neki, máris 222
