Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Előd István: Hiszek Jézus Istenében és Isten Jézusában
akiről azt is állítják, hogy értünk, a mi üdvösségünk érdekében emberré lett. Isten tehát az emberek számára is ajándékozó, önátadásunkkal megajándékozott és a kölcsönös szeretet boldogságát velünk is megosztani igénylő „üdvtörténeti" hármasság. Jézus élete mindenki másnál összehasonlíthatatlanul nagyobb erővel hordozza az önmagát ajándékozó szeretet teljességét. A názáreti Jézusban hiányzik az emberi hüposztaszisz (személy), és ennek szerepét a második isteni Személy tölti be, — mondja a kalcedoni dogma. Lelkiéletének központjában tehát az ajándékba kapott értékekkel való teljes azonosulás, a viszonzásul történő teljes önátadás és a kölcsönös szeretet áll. Ha viszont, mint láttuk, Isten minden tulajdonságát átjárja a maga értékeit mással megosztani akaró szeretet és az ajándékban végtelen boldogságot találó viszontszeretet, akkor ez Krisztus lelkét is betölti. Hiszem, hogy azok az értékek, amelyek érvényesüléséért az emberek legjobbjai fáradoznak, nemcsak az Atyának, de Jézusnak isteni Szívében is feltalálhatok, és az ő lelkében nem a rideg világtörvény (sztoikusok, Spinoza), a kötelesség (Kant), vagy sorsszerűség (a görög moira), hanem utolérhetetlen örömet és szeretetet kiváltó értékformák élnek. És mivel az atyai akarat az értékek megosztására, a teremtményekben való megsokszorozására és azok megszerettetésére irányul, ezt a kifelé irányuló teremtői akaratot is egészen magáénak vallja Jézus. Ez az azonosulás különbözteti meg őt legjobban Isten többi küldötteitől. A próféták és egyéb isteni küldöttek kívülről kapták az isteni értékek megsokszorozásának és megszerettetésének feladatát. Jézusban belülről, egyénisége legmélyéről fakad ez. Hiszem, hogy Jézus a teljesen másoknak és másokért élő „proexisztens" Jézus, és hiszem, hogy ő minden másért való életnek mintaképe és legfőbb segítője! Jézus embersége és emberiessége A régiek ezt mondották: bonum et diffusivum sui, vagyis a jóság természetéből következik, hogy más valakire irányul, hogy ad magából: a szeretet akkor jó igazán, ha nem kapni, hanem adni, nem örülni, hanem megörvendeztetni akar. Ha Isten leglényegének ezt a jóságot, ezt a szeretetet valljuk (1Jn 4,8 skk.) és ha Jézus istenemberi Szívében ezt úgy látjuk megvalósulni, mint aki egész éltével az emberi szivek mélyén rejtőző értékéhséget akarja szolgálni, akkor ennek megértésével két szakadékot hidaltunk át. Elsősorban azt, amit az igazság diadaláért és az emberiség boldogulásáért fáradozó mai ember pusztán passzív erényeknek tart Jézus engedelmességében. Sőt áthidaltuk azt a szakadékot is, amit a lelkesedő fiatalság érez Jézus kontesztáló alakja és az Isten merevnek elképzelt elvontsága között. Elmélkedéseinknek, imaéletünknek és hithirdetésünknek erősíteniök kell ezeket a hidakat. Például megvilágítani azt, hogy a megváltást nemcsak a krisztusi alázat és engedelmesség oldaláról, és nemcsak az Istennel való kibékülés és az örök élet megszerzése lehetőségének oldaláról kell szemlélnünk és szemléltetnünk. A megváltásból fakadó bűnbocsánat a bűn által lekötött erők felszabadítását is jelenti, és a bűnbocsánatban visszanyert istengyermekség azoknak az „értékeknek” szogálatára erősíti újabb elkötelezettségünket, amely értékek az emberek evilági életét is az igazság, szeretet, béke és boldogság honává akarják tenni. És a krisztusi feltámadásban elnyert megdicsőüléshez az is hozzátartozik, hogy eszkatológiai reményeink isteni megpecsételést nyertek. Hiszünk az „abszolút jövő" megvalósulásában és hitünk nemcsak bizalom, hanem valamiféle tudás is: „Tudom kinek hittem, és biztos vagyok...” — mondhatjuk szent Pállal (2Tim 1,12). Marad azonban még egy szakadék, amelynek áthidalása még nehezebb: Ha ui. Jézusban az istenség egész teljessége lakozik, marad-e akkor hely az emberség teljessége számára? Elvileg már az első század a valódi emberség mellett szállt síkra a dokétákkal szemben, akik Jézus látszat-testét hirdették, (vö. 1Jn 1,1—3) Az ötödik században a Kalcedoni zsinat megvédte Jézus emberi természetének épségét, és jó száz évre rá a III. Konstantinápolyi zsinat külön leszögezte, hogy Jézusnak nem egy, hanem két akarata van, egy isteni és egy emberi akarat. Fennáll azonban az igény, hogy még jobban kidolgozzuk ezt a kérdést. Elsősorban azért, mert ezeket az iskola-skolasztikus filozófia nyelvezetében megfogalmazott dogmákat a mai ember nehezen érti meg. Számára mást jelent a személy, a természet, az akarat, a szabadság és egyéb itt szereplő kifejezések, mint a régieknek. Krisztus emberi személyének hiánya továbbá azt a látszatot keltheti manapság, mintha Jézus mentes lett volna a legemberibb küzdelmektől, az értékekért folytatott harctól, mintha emberi akarata csak az isteni akarat által beleprogramozott tervek gépies végrehajtója lenne. Hogy ez a látszat téves, mert szemben áll a kinyilatkoztatással, az tény, és hogy milyen mai fogalmazás a legalkalmasabb a kinyilatkoztatás tolmácsolására, azon a mai krisztológia képviselői fáradoznak. így K. Rahner, P. Schoonenberg, E. Schillebeeckx, W. Kasper, H. Küng.11 A gyakorlat számára elégséges három alapelvet szem előtt tartanunk. 217
