Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Előd István: Hiszek Jézus Istenében és Isten Jézusában
— Elsősorban arra kell gondolnunk, hogy Isten és ember együttműködését nem szabad két teremtett ok együttműködésének modellje szerint képzelnünk. Istennek a teremtményekkel való együttműködése „teremtő jellegű", ami azt jelenti, hogy azok oklságát és önállóságát nem pótolja, hanem felerősíti, azaz olyan hatások kifejtésére teszi alkalmassá őket, amelyekre önmaguktól nem volnának képesek. Amikor tehát a második isteni Személy Jézus emberi természetét, — amelybe a skolasztika az értelem és szabadakarat használatát is beleértette —, birtokába vette, az utóbbinak adottságait, képességeit, öntudatát, szabadságát, felelősségtudatát nem hogy elnyomta volna, hanem az embertől kitelhető legmagasabb- rendű teljesítményekre tette alkalmassá.12 — Második alapelvnek kínálkozik a szabadságnak központi szerepe Jézus életében. A mai szabadság-fogalom lényeges eleme, hogy nemcsak valami kötöttségtől, kényszertől való fel- szabadultságot, mentességet jelent, hanem alkalmasságot egy értékes tettre, vagy alkotás teljesen önkéntes megvalósítására. A szabadság a végrehajtás módjában is érvényesül, ez az amit ma spontaneitásnak, kreativitásnak mondanak. Jellemzője még, hogy az igazi szabadság sohasem saját érvényesülését keresi vagy védelmezi, hanem másokat igyekszik szabaddá tenni. Biztos, hogy Jézus útja nem volt mentes a kísértésektől és megpróbáltatásoktól. Erre bőséges példákat olvasunk az evangéliumokból. De arra is, amit a Zsidóknak írt levél úgy fogalmaz, hogy azért van résztvevő és megértő szíve gyengeségeink iránt, mert tapasztalatból ismerte az emberi gyengeségeket, a bűnt kivéve (Zsid 4,15). Ha a szabadságot az említett módon fogalmazom, akkor a bűntől való mentesség nincs ellenére a szabadságnak. Jézus olyan ember volt, akinek erősen meg kellett küzdenie az erényekért, és küzdelmei mindig az ő győzelmével végződtek. Talán éppen ezen keresztül érte el azt a felszabadult lelkületet, amelyről újabban többen is úgy írnak, mint legjellemzőbb és legideálisabb emberi tulajdonságáról.13 A felhozható érvek közül legyen elég csak arra hivatkozni, hogy kortársai is, az utókor is a legellentétesebb magatartási formákkal vádolták, mert nem vették észre, hogy küldetése biztos tudatában szuverén ura nemcsak a szombatnak, hanem egyéb előírásoknak, szokásoknak, démonoktól, betegségtől, haláltól és hasonlóktól való emberi félelmeknek és kétségeknek. Isten országának állapotát is ennek az isteni küldetéstudatból fakadó szabad lelkületnek eljöttében, elsajátíthatóságában látja (Lk 10,18—20). Ezt a felfogást bontja ki zseniális követője és hírnöke, szent Pál a saját szabadságértelmezésében, illetve magatartásában (vő. 1Kor 6,12; 10,23—26; Fii 4,11—13). Ez a szabadság teszi lehetővé azt, hogy Jézus teljesen Isten érdekeit és ugyanakkor egészen az ember érdekeit képviselje, hogy teljes azonosságban legyen Istennel és ugyanakkor tökéletes szolidaritást tanúsítson az emberekkel szemben is. — Harmadik elvként fogadjuk meg E. Schillebeeckx tanácsát. Azt írja, hogy ne egy apriori formában megfogalmazott személyiségfogalomból kiindulva beszéljünk arról, hogy volt-e Jézusnak emberi személyisége vagy nem. Biztos, hogy teljes értékű emberi személy formájában mutatkozott előttünk. De hogy mit értsünk az emberi személyiségen nála, azt életéből, halálából, feltámadásából kell kiolvasnunk. Sőt ennél is tovább mehetünk: igazi emberségének és emberi magatartásának tényei azt is megmutatják, hogy mit kell értenünk valódi emberségen, igazi emberi személyiségen. Ne az emberségről előre megalkotott fogalmunk legyen az, amelynek alapján Jézust megítéljük, hanem az ő embersége legyen a mértéke és ideálja annak, amit számunkra az emberségnek és az emberi személyiségnek jelentenie kell.14 * * * Hogy a kinyilatkoztatás Istene Jézus személyétől és Jézus személye a kinyilatkoztatás Istenétől eltekintve elképzelhetetlen, azt a fenti elmélkedés a dogmatika eredményeiből kiindulva próbálta bemutatni. Ezt a felülről, Istenből kiinduló utat jól kiegészíti a biblia-kutatók másik, az ember-Jézusból kiinduló és felfelé vezető útja. Ez Jézus emberi magatartásában láttatja meg azt a határtalan emberszeretetet, amelyet maga Jézus az Atya akarata teljesítésének, Isten irántunk való szeretete megnyilvánulásának mond.15 Jegyzetek: 1. A. Béguin: Blaise Pascal. Rowolth-sorozat, 3.kiad. 1965. 111.o. — 2. N. Scholl: Was gilt noch als religiöse Erfahrung? In: Diakonia 1972/6; vö. H. Vorgrimmler—K.Rahner— R. v. Gucht: Bilanz der Theologie in 20. Jahrhundert. 1 .köt. Freiburg 1969. 209.skk.o.; E. Benz: Kábítószerek és érzékfeletti tapasztalás. In: Mérleg 1974/2. — 3. G. Adler: Die Jesus- people und die Kirchen. In: Concilium 1974/3. —■ 4. Chr. Duquoc: Ja zu Jesus-Nein zu Gott und zur Kirche. In: Concilium 1974/3. — 5. Uo. — 6. A. Vergüte: Psychologie religieuse. 12.kiad. Bruxelles 1966, 155—212.o. — 7. Koncz L.: A kinyilatkoztatás teológiájának megújulása századunkban. In: Teológiai évkönyv, Bp. 1975. — 8. J. Ratzinger: Die Frage nach Gott. „Quaest.disp." 58.köt. Freiburg 1972. — 9. W. Pannenberg: Gottesgedanke und 218
