Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?" (Lk 18,8)
amelyet kevesen találnak meg (Mt 7,13). Nem fognak a keresztények belefáradni a titok állandó elemzésébe? Nem jöhet el olyan kor, amikor az ember egészen gyakorlati és józan lesz, s inkább két kezével megragadja a földi boldogság verebét, mint hogy várakozzék egy elmosódó örök élet túzokja után? A látszat az, hogy Isten olyan nehezen adja azt a világosságot, amely egyedül ébreszt rá a közte és az ember között fennálló igazi kapcsolatra. Ha a hit képesít arra, hogy elfogadjuk Isten uralmát, miért nem adja bőségesebben? Miért engedi, hogy az emberiség látszólag az ellene való lázadás állapotában, vagy legalábbis a nemtörődés légkörében éljen? Miért tűri el, hogy őt lássák gyengébb félnek a történelemben, és miért nem ragadja ki a tévedésből azokat, akik szeretnék megtalálni a teljes igazságot? Ezek a kérdések rávilágítanak a hit mivoltára is. Azért kellett felvetnünk őket, hogy lássuk, milyen hit az, amelyet az Emberlia találni akar. De a kínos kérdések felvetése közben is gondolnunk kell egy misztériumra, amely éppen a hit ajándék-jellegével kapcsolatos. Ha ajándék, akkor Isten bárhol, bármikor és bárkinek adhatja, tehát a hit jövőjét semmiképpen sem lehet az emberi haladás törvényeivel meghatározni. A szél ott fúj, ahol akar, s ha az Emberfia azt jött keresni, ami elveszett, akkor biztos, hogy nem unja meg a keresést, és nem is következhet be olyan elfordulás, amely Istent kiábrándítaná az emberiségből. Egy ilyen kérdést tehát kimondottan csak teológiai módszerrel, azaz a kinyilatkoztatás elemzésével vizsgálhatunk. A hit terjedése Tartalmilag a keresztény hit középpontja az a tétel, hogy Jézus Krisztusban elérkezett az Isten országa. Az egyház ezt hirdeti, és az embert ennek a természetfeletti országnak a javaiban részesíti. Isten országa ott van, ahol a hivő elismeri maga fölött Isten uralmát, atyai irgalmát, a Krisztusban kapott megváltást és teljesíti a szeretet parancsát. Az evangélium hirdetését Jézus feltámadása és a Szentlélekkel kapcsolatos pünkösdi élmény indította el. A hivők hitvallást tettek arról, hogy Jézus „vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért feltámadt” (Rám 4,25). Ennek a Krisztusnak az eljövetele zárja le majd a földi történést, s az általa megtartott ítélet szerez érvényt az erkölcsi rendnek. Az apostolok célja tehát az volt, hogy az Isten uralma kifejeződjék az emberek hitében és engedelmességében, illetőleg hogy az üdvösség örömhírét minél több emberrel közöljék. Tudatában voltak annak, hogy ez az üdvösség már létezik, mégpedig úgy, mint Isten irgalmának ajándéka. Az embernek csak el kell fogadnia, illetőleg alkalmasnak kell mutatkoznia a befogadására. Az apostolok célja tehát semmiképpen sem az volt, hogy a tanítás közbejöttével saját uralmukat kiépítsék. „Mi nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, magunkat csak úgy, mint a ti szolgáitokat Jézus kedvéért" (2Kor 4,5). Ebből önként adódott, hogy csak az az igehirdetés volt hatékony, ahol a hírnököket „Krisztus szeretete sürgette”. Ahol önzés vagy hatalmi vágy lépett közbe, ott nem alakulhatott ki igazi evangéliumi élet. Korunkban az emberi szabadság kategóriái már annyira tisztázódtak, hogy nehéz volna a vallásháború elvét alkalmazni: a politikai terület ura határozza meg alattvalói vallását. A regényírók és a szociológusok ugyan félnek attól, hogy a jövőben a hatalom birtokosai lélektani és technikai eszközökkel „átprogramozhatják" az emberek gondolatvilágát, de ez a félelem nem megalapozott. Minden találmányt fel lehet használni jóra és rosszra, támadásra és védekezésre, azért az egyensúly minden helyi hullámzás ellenére megmaradhat. Az egyházban is vannak kiemelt szempontok. Egyes korok vallási színezetét más és más meglátás határozta meg. A középkorban jelentkezett az a nézet, hogy az egyházi, állami és társadalmi berendezkedés együttesen tükrözze Isten országának rendjét, s ezzeí biztosítsa a hit fennmaradását. Ma tisztában vagyunk azzal, hogy ilyen berendezkedés nincs. Nem is lehet olyan földi állapotot elképzelni, amely kizárólag és teljesen elénk vetítené Isten országát. Ez az ország kegyelmi kovász, amelyet a látható egyház hirdet és valósít, de maradék nélkül nem fejez ki. Minden kor vallásos embere a maga adottságai között éli meg és adja tovább. Az egyházban a lelkiismereti szabadság, a szolgálat és a megnyerés gondolata ma túlsúlyba jutott minden imponáló és triumfáló hagyománnyal szemben. A változás mélyén azt kell meglátni, hogy bízunk a kegyelem erejében és az emberi természet teremtett jellegében. Az élet célja és végleges megoldása csak a lét teljességében, az isteni életben való részesedés lehet. Ez a transzcendens igény minden földi telítettség ellenére jelentkezik valamilyen formában. Ma a történeti fejlődés olyan helyzetet teremtett, hogy a keresztény név újra tudatos hivőt kezd jelenteni, nem pedig beleszületést egy hagyományos közösségbe. Az apostolok a jövőbe vetett bizalommal kezdték meg az evangélium hirdetését. Erejük 210
