Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?" (Lk 18,8)
A tudás annyiban is veszedelmes kincs lett, hogy hihetetlen pusztító eszközöket tud előállítani. A jövő tehát függ a természeti adottságoktól és az ember józanságától. A gazdasági és társadalmi rendszerek ilyen értelemben igyekeznek befolyásolni a jelent és előkészíteni a jövőt. Nyilvánvaló az is, hogy az emberi érdeklődés köre egyes korokban szőkébb vagy tágabb, elméletibb vagy gyakorlatibb. Ma sok területen érezzük, hogy a régi formák és struktúrák nem bírják ki az idők követelményeit, azért módosítani kell őket vagy újakkal helyettesíteni. A szellemtörténeti változás az egyház életét is befolyásolja. Tanúi vagyunk a reform és az elégedetlenség küzdelmének. A természettudományos érdeklődés, a szekularizáció és az élet minél gazdagabb berendezése veszélyeztetni látszik a hitbeli magatartást, az „örök javak”, a „mennyei kincsek” gyűjtésének kötelezettségét. A szekularizált szellem a mítosz világába utalja az olyan kijelentéseket, amelyek az egyháznak isteni jótállást, a fennmaradás ígéretét akarják biztosítani. A gyakorlati embernek az az álláspontja, hogy egy szervezet vagy közösség akkor nézhet bizalommal a jövőbe, ha szociológiai és lélektani síkon elég hajlékony, ha tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és ha tud olyat nyújtani, amit más irányzatok nem adnak, vagy legalábbis nem akkora intenzitással. A kétezeréves egyháznak van múltja, de éppen múltja és tekintélyi struktúrája miatt sok benne a megmerevedett forma, az elavult kijelentés, az idejétmúlt stílus, azért hellyel- közzel kínosan éli meg a korforduló krízisét. A reformhoz és a krízishez az is hozzátartozik, hogy sokat beszélnek és írnak a „jövő egyházáról". A teológusok érdekes módon nem az egyház jövőjéről beszélnek, hanem a jövő egyházáról. Emlékeznek ugyanis Krisztus kijelentésére, hogy az egyház a világ végéig az Isten országának kovásza marad, ezt a szerepét azonban kifejtheti gyümölcsözően és kevésbé gyümölcsözően. A hatékonyság érdekében a jövő egyházának revízió alá kell venni sok változtathatatlannak gondolt berendezkedést. A jövő nemzedékek lelkében csak az ilyen dinamikus egyházi élet kelthet visszhangot. Az ilyen törekvések mind érthetők és helyénvalók. Krisztus emberekre építette egyházát, sőt az emberek hitbeli meggyőződésére, az ember azonban esendő és változékony. Ma komoly teológiai munkák mutatnak rá arra, hogy az egységes kinyilatkoztatás értelmezése mennyire függ a történeti helyzetektől. (W. Kasper: Glaube im Wandel der Geschichte, 1973). A változás és a fejlődés lehetőségét maga Krisztus feltételezte. Nemcsak akkor, amikor magból kibontakozó fához hasonlította, hanem egyszerűen azzal, hogy nem alkotott írott alapszabályt. Azt akarta, hogy az egyház őbelőle és megváltói misztériumából értelmezze magát, mert ő lesz az üdvösség minden kor embere számára. Az alapvető értelmezést elvégezte az apostoli egyház a Szentlélek kegyelmi segítségével, s ezt a zsinórmértéket ránk hagyományozta az újszövetségi Szentírásban. A történelem viszont arról tanúskodik, hogy az apostoli egyház is csak mag volt, amely még tovább fejlődött és bontakozott. A fejlődés nem volt mentes a zökkenőktől, annál kevésbé, mert az egyház belső mivoltához tartozik az összeegyeztethetetlennek látszó kettősség. Érintkezik benne az isteni erő és az emberi gyengeség, együtt nő benne a búza és a konkoly, megtalálható benne a hősies erény és a sajnálatos botrány. Az egyház a hivők közössége, tehát ott van jelen, ahol a tagok elfogadják az apostolok által hirdetett evangéliumot. A hit megelőzi az egyház szervezettségét is. A tekintélyt, a jogrendet, a törvényt, a megszentelés eszközeit csak azok fogadják el, akik már hisznek, azaz meglátják, hogy mindezek a kinyilatkoztatásban gyökereznek. Az egyház jövője, illetőleg a jövő egyházának élete tehát mindenképpen a hittől függ. A nehézségek és a kérdések is ide vezethetők vissza, illetve ide kell őket visszavezetni. A hit „hallásból fakad”, tehát kell lenni hitelképes igehirdetésnek, tanúskodásnak. Ha ez az emberi igyekezet alkalmatlannak vagy elégtelennek bizonyul, akkor a hit továbbadása hiányos. Ezért az egyháznak mindig meg kell kérdeznie befelé, hogy módszerei megfelelnek-e a kor igényének, illetőleg meg tudnak-e birkózni az ember természetéből fakadó nehézségekkel. Másrészt azonban tudjuk, hogy a hit kegyelmi adomány és megvilágosítás is. Isten maga tesz képessé, hogy elfogadjam azt a szellemi megoldást életem számára, amelyet az Ö közeledése ígér. A hitben az ember elkötelezi magát a transzcendens világ javainak. A hit „a remélt dolgok valósága, meggyőződés arról, amit még nem szemlélünk” (Zsid 11,1). Ezt a magunk fölé való emelkedést, ezt a felfoghatatlan személyre való támaszkodást, csak az Istenből kiáradó vonzóerő adhatja meg. Csak ő nyújthatja azt a világosságot, amellyel meglátom az összefüggést legmélyebb szellemi vágyam és az isteni ígéret, az üdvösség között. A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy erre az összefüggésre Krisztus feltámadása mutatott rá, de azt is tudjuk, hogy Isten az adományait ingyen és bőkezűen osztogatja. Honnan van mégis az, hogy olyan nehéz hinni, annyi kínos kérdés merül fel az egyéni hittel kapcsolatban és akárhányszor a hívőnek is olyan nehéz meghozni a konkrét döntést? A hit útját maga Krisztus is keskeny útnak nevezte, amelyhez szűk kapu vezet és 209
