Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Az istenkérdés mai megközelítése
abszolút alapja. Ha nem áll fönn ez, vagyis ha nincs az embernek sem Istene, sem bálványa, sem másféle értelemvilága, akkor egzisztenciális vákuumba kerül, légüres térben él, melyben össze nem illő darabokra esik szét az élet értelmessége. A részek önmagukban talán értelmesek, az egész minta azonban nem vehető ki. Ezek a megfontolások és jelenségek arra vallanak, hogy az ember legbenseje az abszolútumra irányul, hogy az ember lényege éppen az értelmesség abszolút alapjára való ráutaltság, hogy az értelmesség elfogadása nélkül nem tud emberként élni és gondolkodni — bár e z az abszolútum korántsem értelmezhet» csak vallásosan. Az abszolútumra való vonatkozás sem szorítkozik a jellegzetesen vallásos tapasztalásmódra, az emberrel adott a priori szükségszerűségből eredően megnyilvánul valamennyi emberi viselkedésben, az emberi önlétrehozás összes dimenziójában, önmegvalósításunk mindig a lét és az érték abszolút horizontjában megy végbe. így például valamennyi kérdésünkben és válaszunkban átéljük az igaz feltétlen voltát: annak a föltétlenségét, ami van, s mivel van, föltétien igénnyel lép fel, abszolút elismerést követel. „Ami van, az van.” Ugyancsak felfedezhetjük akarásunkban és cselekvésünkben a jó föltétien voltát: annak a föltétlenségét, aminek lennie kell, mert abszolút érvénnyel lép elénk a lelkiismeretben. Az emberi találkozásokban a személyes létezés föltétlenségét éljük át: a személy nem viszonylagosítható, nem kezelhető dologként, nem használható eszközként,, nem vonatkoztatható más, tőle idegen célokra. A személy páratlansága, önállósága, önérté- kűsége abszolút érték, és föltétien tiszteletet követel. „Cselekedj úgy, hogy az emberséget mind magadban, mind mindenki más személyben mindenkor mint célt, sosem mint pusztán eszközt használjad" — mondja Kant.13 E néhány utalásból is kiviláglik, hogy az ember mindig és kikerülhetetlenül az abszolútummal szemközt valósítja meg életét. Bár nem kifejezetten és megfogalmazotton, de mindent, amit átélünk, amit tapasztalunk, ami történik velünk, egy végső vagy abszolút értelmi összefüggésben valósitunk és értünk meg: az emberi önmegvalósulás különböző módozataiban feltáruló abszolút horizontban. Létünk értelme A megelőzőkből ered létezésünk abszolút és legvégső értelmének, az értelem alapjának a kérdése. Ha valóban az értelmesség alapját keressük, akkor azt, ami értelmet ad mindennek, nem találjuk meg tapasztalati világunk korlátos létezőiben és eseményeiben; nem lelhetjük meg az élet abszolút középpontjának kinevezett immanens értékvilágban, mert egyetlenegy kategoriális érték sem nyújthat mindent átfogó értelmet. Az értelmesség végső alapja csakis olyan lehet, ami túlszárnyalja az emberi tapasztalás valamennyi elkülönült, egyes tartalmát. Mivel pedig a személyes lét értelmét is meg kell alapoznia, szükségképpen személyesnek is kell lennie. Életünk értelmének alapja abszolút személy keli hogy legyen, akivel mindenben találkozunk, aki mindenen át szólít minket. Ha tehát életünk végső értelmi alapjára gondolunk, akkor mindig föltételezzük azt, akit az Isten szóval nevezünk és jelölünk meg, bár tudatában vagyunk annak, hogy igazi mivoltában soha fel nem foghatjuk. Nyilvánvaló, hogy az, ami minden értelmesség föltétele, aminek a horizontjában értelmet kapnak tapasztalataink, nem lehet maga is egy tartalom a többi között. Mivel az értelem legvégső alapja, Neki nem lehet olyan körülírható, definiálható „értelme”, mint az ösz- szes többi emberi szónak. Alapjában másnak kell lennie, különböznie kell minden egyébtől, nem állhat egyenrangúan a többi tartalom mellett, nem érthető meg úgy, mint azok, hanem mindet meg kell előznie, felül kell múlnia és el kell zárkóznia az elől, hogy m i megértsük: az, ami minden egyebet megértet és megmagyaráz, magától értetődik, tehát nem lehet érthető senki más, rajta kívüli számára. Ha viszont minden értelem és értelmesség végső alapja, akkor teljesen „értelmetlen” sem lehet, azaz nem olyan, akit egyáltalán nem tudunk értelmesen elgondolni és megnevezni, akit semmiképpen sem tudunk értelmes szóval kimondani. Tehát elsődlegesen és egészen emberi módon értelmesnek keli lennie, olyannak, amire való tekintettel jön létre megértésünk; ami értelmet kölcsönöz mindennek, amit megért az ember. Mivel az értelmesség végső vonatkozási rendszere Ő maga, nem helyezkedhet el ezen az értelmi rendszeren belül, amelyben mindent megértünk. Soha nem tekinthető tárgynak a többi tárgy között, értelmi tartalomnak a többi értelmi tartalom között, hanem olyan értelmi alapnak, amely mindig visszahúzódik, mielőtt megragadhatnánk, elrejtőzik, mielőtt megfoghatnánk. Nincs rá jobb szó, minthogy abszolút titok, vagyis az, amit az analógia entis tanítása mondani akar. A jelen korban mélységesen komolyan kell vennünk az analógia entis mondanivalóját, hogy Isten, az abszolút transzcendens értelmi alap abszolút transzcendenciaként 207
