Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Az istenkérdés mai megközelítése
jelenti, hogy annak i s van értelme, ha Istenre gondolunk vagy szóban megnevezzük, hanem, hogy kizárólag azért van értelme minden egyébnek, amit értelmesen elgondolunk vagy kimondunk, mert az értelmesség legmélyebb alapja, Isten teszi lehetővé az értelmes kérdést és az értelmes választ. Ha egyáltalán van értelme bárminek is, amit mondunk, akkor elsődlegesen és minden egyebet felülmúló módon annak, amit az Isten szó jelent. De mit jelent? Az értelmesség lehetőségének végső föltételét? Mit akar ez mondani? A megértés konkrét horizontjában élünk mindannyian. Az értelmi összefüggések egészében, amely lehetővé teszi az egyes tartalmak megragadását. Természetesen megérthetünk egyes szavakat, dolgokat vagy eseményeket is, de teljesen „elszigetelt" megértés nem lehetséges. A szavak jelentését meghatározott összefüggés alkotja meg, akár a mindennapok életében, akár a tudomány világában. A közvetlen gyakorlati vagy elméleti összefüggés önmagán túlra, arra az értelmi egészre utal, amit világnak nevezünk: a történelmileg közvetített és nyelvileg kifejtett tapasztalat- és megértésvilágra, a teljes horizontra, amelyben élünk és megértünk. Ez az értelmi összefüggés azonban csak azáltal értelmes egész, hogy egyes tartalmait közös látásmód egyesíti, hogy ezek valami közös, értelmet nyújtó alapra vonatkoznak, hogy közös értelmi középpontjuk van; egy olyan alapvető értelmi szempont, amely lehetővé teszi az egyes tartalmak egységes egésszé történő rendezését, azaz megértését. Ettől az alaptól kapják meg teljes értelmességüket, ez teszi lehetővé, hogy elrendezzük őket és megértsük életünk egészében. Csak létünk végső, értelmet adó alapjára való tekintettel alakulhat ki életünk és gondolkodásunk teljes horizontja. 2. ISTENHIT ÉS ÉRTELMESSÉG. Hogy kézzelfoghatóbban fejezzük ki mondanivalónkat: bizonyosan vannak ma is emberek — mégpedig nagyon sokan —, akik mélységes, valódi istenhitből élnek. Talán nem annyira „magától értetődő", nem annyira természetes a hitük, mint a régebbi idők embereié. Nekik maguknak kell hitüket megszerezniök, meg kell érte küzdeniük, újból és újból megvédeniök, de ebben a hitben életük végső, mindent hordozó és megtámasztó értelmét találják meg: Istenben megpillantják a létezés értelmességének végső alapját. Aki valóban hisz Istenben — ebből az eleven kapcsolatból él, ebben értelmet lel —, annak nem kérdéses, hogy az Isten szónak van-e jelentése, számára nem problematikus, hogy lehet-e ésszerűen beszélni Istenről. Erre a kérdésre eleve megadta a feleletet saját értelmi tapasztalata, az élet értelmességét biztosító végső és döntő értelmesség átélése. Nem cáfolhatja meg tapasztalatát sem a nyelvfilozófia, sem a valláskritika, mivel élete értelmét és az értelmesség beteljesülését találta meg Istenben, s tudja, hogy van értelme Istenre gondolnia, és Róla beszélnie. Ha egyáltalán létezik az, amit értelmességnek mondunk, ha van valaminek is értelme, akkor Istennek van igazán. Ő az értelmesség forrása és alapja, aki értelmessé teszi létezésünket a világban. Nagyon sokan találják meg életük értelmét az istenhitben. Ez a hit a valóság úi szemléletét tárja föl, olyan értelmi horizontot nyit meg, amelyben új fényben ragyog és úi értelmet kap az összes többi értelmi tartalom. Mivel a vallásos hit az egész embert érinti és az abszolút értelmesség alapián értelmezi, a régit felváltó megértés-horizontot tár föl. amely magában foglalja egész világunkat és eddig nem ismert értelmi háttérrel szolgál. Másként és úisze- rűen lesz értelmes minden, ha Istenre vonatkozik és Reá való tekintettel értékeljük. Az igazi és valódi istenhitből a megszokottól eltérő megértésvilág alakul ki, amelyben a végső értelmesség alapján értünk meg, ennek révén értelmesen élünk át és észlelünk mindent. 3. VALLÁSOS TAPASZTALAT? Ha fennáll az értelmesség ilyenféle átélése, akkor kérdés, hogy azonos-e ez a szigorú értelemben vett vallásos tapasztalattal, azaz a különleges vallási gondolkodási formák, képzelet- és cselekvésmódok szűkebb területéhez tartozik-e?12 Az Isten nélküli világban élő embernek nem szükségképpen idegen, távoli és főként megvalósíthatatlan élmény-e ez? Hogyan közelítheti meg Istent a nem vallásosan értelmezett világban élő ember, aki többé nem a kifejezetten vallásos élménnyel interare- tálja magát és világát? Ha a vallás peremjelenség a mai társadalomban, ha a hivők „kognitív kisebbséget" alkotnak, akkor nem szűnt-e meg eleve az Istenről való értelmes beszéd lehetősége a tömegek számára? A szekularizációs tétel néhány éves uralma után újból Durkheimre hivatkoznak a szociológusok, és nagyon sokan azt állítják, hogy semmiféle társadalom sem nélkülözheti a valóság természetére és céliára vonatkozó fundamentális emberi kérdésekre adott válaszrendszert. Minden társadalomban van valamilyen értelem- és jelképvilág, amely értelmezi, elrendezi, igazolja az ember világát és életét, nemcsak napos oldalát, hanem árnyoldalait is. Azt mondják ezek a szociológusok, hogy mindenhol, ahol tagadják Istent, vagy ahol Istennek nincs jelentősége az emberi életvitelben, másvalamit fogadnak el abszolútumként. A lét más területe, immanens értékvilága foglalja el a transzcendens valóság helyét, s ez válik az érték és az értelmesség abszolút alapjává és meghatározójává. Eluralkodik az ontikus különbség: az anyag, az élet, az ember, a haladás, a nemzet, esetleg valami egyéni cél, mint például a hatalom, a vagyon, a siker vagy az élvezet lesz a világ és az ember értelmezésének 206
