Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Szeretetben gyümölcsözzenek a világért"
nyitott az értékesebbre. Akiben viszont nincs szeretet, az könnyen az önzés bűnébe esik: az anyagi követelés, a nemi kielégülés és a szellemi gőg területén egyaránt. Amikor teológusok a „szeretetből cselekedni" elvét hirdetik, keresik azt az egyensúlyt, amit Jézus tárt elénk: A törvény önmagában szívtelen lenne, ha az ember az emberszeretetet kihagyja belőle (vö. Mt 15,1-9), Jézusnak a farizeusokkal folytatott vitájában ott szerepel az a mindenkori két erkölcsi magatartástípus, ami nemcsak az egyesekre, hanem egész közösségekre is jellemző lehet. Jézus gondolkodásával szemben az ellenpólust a legalista farizeusok képviselik, akik a törvény aprólékos megtartására figyelnek, és ezért nincs meg bennük a kellő távlat és értékelés. Ezzel a módszerrel kijátszók a törvény lelkét: „Hagyományotok kedvéért kijátszótok Isten parancsát! Képmutatók! (Mt 15,7) Az evangélium még számos helyen szembefordul a legalizmussal, de nem a törvénnyel. Az Egyház prófétai feladata az, hogy felülvizsgálja az „emberi magatartások kodifikált rendszerét", — és hogy újra-meg- újra áttörje a könnyen elburjánzó legalizmust, amely megbénítja a cselekvést. Fáradhatatlanul fel kell újítani a keresztény szeretet és szabadság hatékonyságát, mert máskülönben elárulja küldetését. - Jézus nem azt hirdeti, hogy a szeretettel kiiktatja az erkölcsi törvényt, hanem a részleges rituális előírások öncélú gyakorlását — mint az önmagában tekintett erkölcsi célt — bírálja és megmutatja a helyes sorrendet: „A szombat van az emberért és nem az ember a szombatért." (Mk 2,27) „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!" (Mt 22,21) Nem élezi ki a szembenálló helyzeteket, hanem megoldja és egybefoglaljg_azokqU.5zeriessiik Istent és embertársainkat. „Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták" (Mt 22,40). Világos tehát, hogy a „csak szeretni kell" elv túlzói az öncélú előírások elleni tiltakozást jogtalanul kiterjesztik az alapvető erkölcsi törvényre is. Sokan ma is a „szeretet primátusát” a legalizmus ellenhatásaként értelmezik. Mivel a legalizmus veszélye mindig fennáll, közelítsük meg példával a legalista gondolkodást. Az „abszolút erkölcsi törvény" a legalista számára nemcsak azt jelenti, hogy a körülményektől függetlenül szemléli a tényeket, hanem egyáltalán nem is akarja a mentő körülményt elismerni. Ha valaki például azt vallja, hogy „a hazugság abszolút tiltott" — akkor ezzel a kijelentéssel a hazugságot a körülményektől függetlenül tekintve tartja „abszolút rossznak”, — de amint egy konkrét helyzetben mérlegeli, itt legtöbbször csak jelentéktelen hibának minősítheti. Abszolút módon szemlélni a törvényt tehát annyi, mint a cselekvés helytelenségét a körülményektől függetlenül tekinteni. Ellentétben állhat vele az a szélső relativista, aki nem ismeri el ugyan az abszolút erkölcsi törvényt, de mégis van olyan „erkölcsi érzéke", amivel adott helyzetben helyesen mérlegel. A tragikus következményű esetek az életben leginkább az abszolút erkölcsi elvek rigorózus szemléletéből erednek. Vegyük modellnek Mac Cabe kutatásaiból5 a gyógyászati abortusz megítélését. Abszolút erkölcsi elv az, hogy azoknak az embereknek élete, akik közvetlenül életünket nem fenyegetik, — sérthetetlen. Az ártatlan errijzemek joga van az élethez. Az anyában fejlődő emberi személynek tehát kezdettől fogva joga van az élethez. Az anya súlyos egészségi állapota esetén az orvos két megoldási lehetőség előtt áll: Ha megöli a gyermeket, ezzel megalapozza a lehetőséget, hogy az anya életét megmentse. Ha nem öli meg, mind a ketten elpusztulnak. A szélső „abszolútista” megakadályozza a beavatkozást, mert számára nincs mentő körülmény, amivel a gyermek esetleges halálát igazolná. Az abszolút legalista éppen akkor, amikor a maga módján az emberi élet értékét védi, oka lesz két halálesetnek. A relativista, — úgy is mondhatjuk realista —, az „anya élete érdekében” az abortuszt megengedettnek tartja. A valóság további elemzése azt is kimutatja, hogy az abszolútistát, azaz a legalistát direkt módon nem is az életért való aggódás tartotta vissza a beavatkozástól, hanem az a tény, hogy ő az élethez, a jóhoz ragaszkodását csak abszolút tilalom formájában képes felfogni. Van olyan szakértő is, aki a törvény alkalmazásának fenti típusait már nem is jogi látásmódnak, hanem temperamentum vagy intelligencia kérdésének tartja: A legalista az életben is „minden áron kitart elvei mellett", még ha a valóságban ezzel súlyos kárt is okoz, — a realista pedig mindig kész egészséges kompromisszumra azért, hogy még a rossz helyzetet is egy kissé jobbá tegye. Sajnos, egy törvény soha nem lehet olyan „pozitív és értelmesen szerkesztett”, hogy szolgai alkalmazása ne vezethetne a szándékolt jó ellenkezőjére. Az igazságosság és szeretet egyensúlya A „csak szeretni' elvnek és a legalizmusnak szélsőségeit keresztény módon úgy lehet feloldani, ha az erkölcsi magatartás szentírási modelljét a mai helyzetre alkalmazzuk. Ebben az összefüggésben kérdezi Heinrich Ott, hogy vajon a szeretet-élmény lehet-e erkölcsi norma?*' 10
