Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Szeretetben gyümölcsözzenek a világért"
A Szentírásban a hit és a szeretet élete szorosan összefügg. A hit feltétlen elfogadásával föltárultunk Istennek és az ebből eredő örömünket megosztjuk embertársainkkal. Az isteni örömnek egyéni megtapasztalása kihat környezetünkre is. Az agapé-nak, ennek a közvetlen „átélt szeretetnek" a keresztény lelkületét szeretnénk kiterjeszteni úgy, hogy az embertársi szeretet a társadalmi etikának mércéjévé válhassék, hogy azt az ismeretlenek, az ellenkező érzelműek, sőt az ellenség felé is kötelezőnek fogadtassuk el. A közvetlenül „átélt” felebaráti szeretetet azonban éppen tapasztalati háttere miatt nem tehetjük kötelezővé. Az aga- pé élményéből mintegy le kell „desztillálnunk" a szeretet elvét, ami ilyen megfogalmazást nyerhet: Kész vagyok és akarok minden embert elfogadni és szeretetben szolgálni. Akinek élete nem irányul közvetlenül Istenre, mint a szeretet Teljességére, az nem lesz képes arra, hogy minden embert szeretetébe fogadjon. Az ember természete szerint ugyanis csak azt képes szeretni, aki élményt, kölcsönösséget, gazdagodást jelent számára. A szeretetet tehát nem lehet önmagában a társadalmi rend általános elvéül megtenni. A keresztény szeretet inkább reális módszernek, vagy irányelvnek nevezhető, amely a kortársakkal, a történeti helyzettel, a kölcsönös viszonylatokkal kapcsolatban vállalja az erkölcsi feladatot. A keresztény erkölcs realizmusa az, hogy a szeretet parancsával értelmezi a változásoktól független törvényeket, viszont megadja azokat az irányeszméket, amelyekkel szabadon élhetünk a felelősségünkre bízott emberi közösség és a jövő érdekében. A szeretet realizmusához hozzátartozik az is, hogy a bűn állapotát, a világ bűneit és az ebből eredő nyomorúságokat tekintetbe vegyük, de ugyanakkor mindig felkínáljuk a megbocsátásnak, az újrakezdésnek és a szabadságnak a lehetőségét. Toynbee, a neves történész meglátása szerint az ember „egyetlen gyilkos élőlény”, aki képes öncélúan, téveszmékből vagy korlátlan gyűlöletből ölni és pusztítani; ezért illúzió lenne a társadalmat jogrend nélkül, csupán a szeretet elvén megszervezni. A szeretet normája a jóról a jobbra vezet. Viszont mindig maradnak olyanok, akiknél a minimális erkölcsi követelményt is csak külső kényszerrel lehet betartatni. A szeretet tehát társadalmi és intézményesített formájában átalakul és mint igazságosság jelentkezik. Ügy is mondhatjuk, hogy az igazságosság talaján fejlődik ki az igazi szeretet. A valóságban tehát az igazságosság és a szeretet együtt jár. Az egyik megadja azt, ami illet, a másik bőséggel rádupláz. Mind a kettő egyaránt szükséges problémáink megoldásához. Növekedésünk mértéke: a szeretet A szeretet irányelvének elfogadása egyetlen gyógyszere a merev legalizmusnak, mert „megmozdítja" az erkölcsi szabályok statikus szemléletét. Az emberi valóság befejezetlen, mindig többre fejlődhet, ezért cselekvésrendünkben is helyet kér a tér és az idő, a konkrét helyzet, a történelem. Az embernek a pozitív fejlődés elősegítéséért vállalnia kell a közösségi felelősséget (vö. GS 55). Egyre szélesebb körben vallják, hogy az erkölcs szerkezete nem merev, hanem a dinamikusan változó normák szerint alakul és benne összegeződik a történeti és társadalmi tapasztalatok eredménye. Az erkölcsi hagyományban évszázadok tapasztalata halmozódott fel, innen tudja meg korunk embere, hogy mit tartottak a múltban a legjobb cselekvési módnak. A konkrét döntést azonban mindenkinek magának kell meghoznia. A keresztény hisz abban, hogy az erkölcsi jobbért vívott egyéni és közösségi küzdelemben nincs magára hagyva, mindig újraszülető törekvéseit Isten szava és kegyelme erősíti. Az életbe ágyazott erkölcs nem „változatlan törvény", nem is tisztán „természeti törvény", hanem az az erkölcs, amely szervesen együttműködik a kegyelemmel. — így látja Karl Rahner és így ír róla Josef Fuchs.7 A szeretet szemszögéből azonban mindig fontosak maradnak a jelenben fennálló erkölcsi szabályok, mert azok mérlegelésével jön létre az erkölcsi döntés. A szeretet mérlegel, azaz a szituációk összehasonlításával dönti el, hogy az adott helyzetben melyik az emberségesebb magatartás. Amint a nagymesterek is előbb megtanulták a művészet szabályait, hogy azután a szabályok fölé emelkedve, egyénit és nagyszerűt alkossanak, úgy bennünk is — az áthagyományozott erkölcstan megtanulása után —, a szeretet serkenti személyiségünk fejlődését, hogy eljussunk a szabadsághoz és a sokféle szempontot felölelő érett ítélethez. Nagy döntéseknél viszont a szeretet már kifejezetten megkívánhatja a szabályok vagy előírások felülmúlását, hogy jóval többet nyújthasson azoknál. A jótett, a hősi aktus azért nagyszerű, mert kifejezi, hogy az adott törvényt messze felülmúlta. Az ember nem köteles oktalanul életét kockáztatni, ezért egy fuldoklót kimenteni a sodró árból nem kötelesség, hanem hősiesség. Krisztus azonban a szeretet felső fokát tárja elénk, hogy mindig magasabbra törekedjünk: „Senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja embertársaiért” 11
