Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Szeretetben gyümölcsözzenek a világért"
szívünkbe a reánk árasztott Lélek által” (Rám 5,5). A szeretet tehát ezért nem lehet valami adalék az Egyház jogi szerkezetéhez, és a hívek életéhez. Megfordítva érvényes: Krisztus azért alapította a látható Egyházat, hogy az idők során kifejlődött intézményeivel és szolgálatával mindig kifejezze, hogy mindenkit részesíteni akar ebben a szeretetben. Ebből következik, hogy „az Egyház kiváltságai, megjelenési formái, törvényei, szokásai, kormányzási rendje csak annyiban értékesek, amennyiben elősegítik, hogy életével és tanúságával hirdesse Isten szeretetét”.2 Ami tehát ebben a feladatban akadály lehet a mai ember és a társadalom számára, azt mind felül kell vizsgálni és a szeretet szellemében újjá kell alakítani. Mert amint az elnehezült test elnyomja a lélek működését, úgy a jogi elem és az intézményesítés annyira elterebélyesedhet, hogy tovább már nem közli a Szeretet Lelkét, inkább elfedi vagy elárulja azt. A súlypontváltástól nem kell félni. A veszély ugyanis az, hogy a „parancs-tilalom” jogi szemlélete „mellé" hiába helyezzük a szeretetet. Ilyenkor már elkéstünk. A szeretet csak egy újabb megszeghető parancsnak tűnik, amit így szoktak megvallom: „Pénteken húst ettem, vasárnap misét mulasztottam, szeretetlen voltam". Csak a szeretetnek mindenekfeletti nézőpontjából, az Isten végtelen szeretetére válaszolt hálánkból vagyunk képesek elfogadni az egész keresztény életrendet. Ebből a perspektívából már szabadságunkban áll eldönteni lemondásaink, áldozatos szolgálataink mértékét, és mindinkább arra törekedni, hogy Isten kegyelméből teljesebbé tegyük. Komoly ellenvetések Amíg az Egyházban a kazuisztika leküzdésén fáradoztak, addig közfelfogásban mindjobban elterjedt: „Csak szeretni kell!” E könnyed szólammal azt kívánják mondani, hogy ne rágódjunk egy-egy cselekvés részletein, hanem csak azzal törődjünk, hogy szeretet- ből történik-e vagy sem. Az ilyen gondolkodás könnyen tévedések veszélyébe kergeti a szeretet igazi értelmét. Az első nehézséget a magatartás megítélése okozza. A nyilvánvaló szeretet-cselekedeteken kívül (adás, segítés, türelem, hűség stb.) olykor külsőleg megtévesztő lehet a magatartás és a szeretet összefüggése. Az egyik szülő megveszi az ajándékot gyermekének, a másik éppen a szeretet címén megtagadja, nehogy követelődzővé váljék. Legtöbb ilyen probléma a nemi viselkedés körül adódik, ami egyszer a valódi szeretet aktusa lehet, máskor az önző érdeket szolgálja. Ezt tapasztalva könnyen kimondják: hogy törvényes házassági keret sem teheti jóvá az önző, nemi magatartást. Viszont egy igazi szeretetből fakadó nemi viszonyt jónak tartanak házasság nélkül is. Végül odáig juthatnak, hogy elvetik a társadalmi rend alapegységét, a törvényesen védett családot. A tévedés és a csalódás gyökere ott van, hogy az értékeket a puszta tényekből akarják levezetni, vagy pedig éppen az objektív tényeket elszakítják az alanyilag mérlegelendő értékrendtől. A másik nehézség, hogy az erkölcstan eddig jobbára természetjogi felfogású volt. Ám a természet erkölcsi fogalma sem a szakemberek között, sem pedig a köztudatban nem volt egyértelműen világos, egyszer fizikai, máskor metafizikai értelemben használták. A természetnek biológiai, lélektani megvilágítása megkívánja az alapvető emberi hajlamok és tettek tapasztalati ismeretét, de ez a tapasztalat csak megalapozó jellegű, tehát ebből még nem következik az erkölcsi követelmény világossága. A természetjogi szemléletet a hagyomány is fenntartja, — bár a társadalmi rend megváltozásával ellentétesen is értelmezhető. Eddig például a természetjogra hivatkozva mondhatták a házasságot felbonthatatlan egységnek. Ma viszont éppen a „gyönyörhöz való természetes jog" alapján engedik meg egyesek a válást, vagy a nemileg érett fiataloknak „természeti szükség-állapotban” a szexuális életet.3 — Más felfogásban pedig a „természet” nemcsak a tettek forrása és feltétele, hanem annak célját is magában foglalja/* A keresztény gondolkodás számára a természet fogalma azonban hiányos marad, ha elhanyagoljuk a társadalmi-történelmi és üdvösségi szituációt. Mindkettőt az önmagát elfeledő szeretet adja hozzá tetteink értékeléséhez. Az üdvösségünk sem csupán természeti törekvésünk eredménye, hanem a krisztusi kegyelem ajándéka is, amit csak személy képes befogadni. Az emberi személy nemcsak annyiban jó, amennyiben megfelel természetének, hanem amennyiben Isten üdvözítő erejét, a kegyelmet befogadja, és mint ajándékot önmagában megtapasztalja. Ez az ajándék az embert az alapvető természeti tulajdonságai fölé emeli, így lesz képes emberi természetével együtt eszkatologikusan a teljes Jóság szeretetében élni. — A „távolságvétel" az evilági javaktól csak úgy lehetséges, ha azokat az örök örömök előképének értékeljük. Elfogadásuk a keresztény reménység utalása a „teljes boldogságra” — írja Bonhoeffer. Tehát a végső Szeretet ereje őrzi meg a keresztény ember belső szabadságát, mert aki szeret, nem elég önmagának, mindig kész és 9
