Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - FIGYELŐ - Hegyi Béla: "Tettel és igazsággal" (1Jn 3,18)
éppen azt mondta, hogy az embert nem (jó) cselekedetei, (érdemszerző) tettei teremtik, hanem fordítva: a személyes hitből fakad a szeretet megvalósítása, a (jó) cselekedet. Szerinte blaszfémia, ha azt gondoljuk, hogy „saját tetteink kreatúrája” lennénk. Az ember nem azzal egyenlő, amit produkál. Identitásának biztosítéka nem a tettei, hanem hivő mivolta forrása a tetteknek. Ha a „személyes hitben megélem Isten atyaságát”, vagyok képes az önmegvalósítás céljától és kényszerétől felszabadult spontán cselekvésre. Nem azért, mert a körülmények azt diktálják, hanem mert Isten is ilyen spontánul, érdemtelenül egyszerűen megszeretett (Jn 3,16). Ugyanígy, amikor a hazai evangélikus egyház a diakóniai teológia alapján vallja minden ember személyi és közösségi javának szolgálatát, a másokért élés (gyakran) áldozatos életformáját, nem azért teszi, mert „a körülmények által egyedüli útként kikényszerített szükségszerűség”, hanem mert „belülről fakadó szükségszerűség". A belülről fakadó hit-kényszer megegyezik, találkozik a külső szükségszerűséggel. Ez az áldozatos élet egyetlen humánus módja. — Illetve krisztusi módja. A kettő ugyanaz. Jézus önmaga-áldozása a mindenkori áldo- zaíhozatal legtisztább példája. Őt nem a körülmények hatalma determinálta tehetetlen áldozattá. Nem árulók és fogdmegek kényszerítették a Golgotára. Nem mazochista önmagának-ártás kergette öngyilkosságba. Nem utolsó lehetőségként „reszkírozta meg” ezt is. Nem keserű beletörődéssel vállalta a kikerülhetetlent. Nem szituációkból eredő kötelességeknek tett eleget, hanem megváltoztatta azok szituációját, akikkel találkozott, Amit telt, azért tette, mert nagyon szeretett, mert nagyon boldog volt s mert egészen önmaga volt (Vö. 0. Solle: „Phantasie und Gehorsam", 1968). Lemondani, áldozatot hozni csak az tud, akinek nagyon sok van. Szeretetből van nagyon sok. Csak az nem veszít az áldozatos élet közben, aki nagyon gazdag. Szeretetben és boldogságban gazdag. Csak az nem veszíti el önmagát, miközben mások, vagy egy közös cél érdekében feladja, vagy szétaprózza, vagy visszatartja önmagát, aki már megtalálta önmagát, önmaga identitását. Csak az nem keseredik meg áldozathozatalok szükségessége láttán, aki azt is látja, hogy önmagát és mindenét mások áldozat- vállalása árán kapta. Életét. Gyermekét. Hazáját. Javait. Csak az nem keseredik meg hiábavalónak tűnő áldozatvállalása láttán („dolgoztam, mint egy állat s ő ezek után is elment”), aki számára a motívum, az indító- rugó többet ér, mint az eredmény, vagy eredménytelenség. Mindenfajta áldozatos életmegnyilvánulásunk csak akkor értelmes, ha azt szabad döntéssel és boldog szeretettel tesszük. A Krisztus-hit spontán megnyilvánulásaként. Nem kesernyés ízzel és nem fakó-lila színnel. így aztán hogy mennyire nyi bennünk a hit és a diakóniai lelemé- vagyunk szabadok és boldogok, hogy meny- nyesség, abból láthatja meg mindenki —aki éppen kíváncsi rá —, amennyi áldozatot tudunk hozni mások szabadsága, boldogsága, hite, szolgálni tudása érdekében. Hogy kevesebb legyen az áldozatul esett és több legyen a másikért még áldozni is tudó. De ha nem kíváncsi rá, akkor is. Bízik László „TETTEL ÉS IGAZSÁGGAL.” (1JN 3,18) (Emberként és hivő emberként élni!) A keresztény ember két közösség tagja: a társadalomé és az egyházé. Egy tágabban vett és egy szűkebbnek látszó közösségben él egyszerre és egyazon időben. Emberként és hivő emberként: egyformán teljesítve a minden állampolgárra vonatkozó törvényeket, kötelességeket, vállalva az együttélés általános szabályait, kollektív normáit, és teljesítve lelke parancsát, egész létével vallott meggyőződését tanúsítva, hitét kifejezve. E kétirányú elkötelezettség természetesen nem válik ketté a keresztény életében, nem osztódik hely és idő szerint; ez a „kettős tagság" nem okoz benne sem tudathasadást, sem valamiféle antagonisztikus ellentmondást. „Az egyház arra buzdítja a keresztényeket, akik mindkét társadalom tagjai —■ hangoztatja Az Egyház a mai világban —, hogy az evangélium szellemétől vezérelve igyekezzenek hűségesen elvégezni földi feladataikat. .. Nem szabad tehát mesterkélten ellentétet támasztani a társadalmi tevékenység és a vallásos élet között... Az a keresztény, aki elhanyagolja földi feladatait, embertársait, sőt Isten iránti kötelességeit hanyagolja el, s kockára teszi örök üdvösségét” (43. p). A keresztény ember cselekvése tehát társadalmi tett és ugyanakkor keresztényi tett is, egyaránt képviseli a társadalmat megismerő és megváltoztató, vi118
