Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - FIGYELŐ - Hegyi Béla: "Tettel és igazsággal" (1Jn 3,18)
lógot átalakító emberi törekvést, valamint azt a küldetését, hogy Krisztust megmutassa, életével, magatartásával az evangélium örömhírét sugározza szét, s „ezáltal a természetes értékek a Krisztustól megváltott ember teljességébe beillesztve az egész társadalom javát szolgálják.”1 Az evangélium örömhíre, üdvösség-üzenetének ilyetén felfogása és a mindennapok gyakorlatába való ültetése egyre inkább közvetlenül is anyagi erővé válhat a keresztény számára, ha mind szorosabb kapcsolat valósul meg a társadalom létfolyamatai és sajátságos társadalmi részvétele közt. Hit és valóság közeledése Kétezer év történetében a hivő ember valóságos konfliktusát mindig az adott társadalmi rend elnyomó, kizsákmányoló jelle- qe és keresztény hitének tanítása, a tanítás hiteles, kiterjedt megvalósításának akadályai hozták létre. Hite gyakorlatának ritkán volt igazi közösséqi fedezete, társadalmi megnyilatkozásra főleg az utolsó században nem kapott igazi lehetőséget, még akkor sem, ha időnként a különféle keresztény címkével megjelölt mozgalmak, szervezetek és pártok úgy léptek fel, mintha a szociális igazságosságot akaró törekvésnek a szolgálatában állnának. Tulajdonképpen semmi sem múlott rajtuk, eqy kisebbséq erőszakos uralmát mea nem változtathatták, mert éppen az eqyház legfőbb vezetői — akiknek erre lehetőségük nyílt volna — birtokolták a gazdasági hatalmat. A szocialista társadalmi rend eavén és közösség eqyüttes boldogulását, a társadalmi felemelkedés folyamatos és tervszerű proqramiát hirdeti, végső célja az ember értékeinek, önmegvalósulásának általános kibontakoztatása, olyan igazságos társadalom megteremtése, ahol mindenki képességei szerint dolgozik és a szükségletei szerint részesedik az anyagi és a szellemi, kulturális javakból. „A kapitalista társadalomban uralkodó mentalitással szemben — írja Aczél György — az életszínvonal ilyen vagy olyan szintje nem lehet az emberek létének egyetlen és végső célja. Csak a célok egyike, s egyben eszköze, döntő feltétele annak, hogy az emberek... felhasználják mindazokat az értékeket, amelyeket az emberiség feilődése során felhalmozott és amelyek érzelmileg és értelmileg qazdaggá és tartalmassá tehetik életüket.”2 Soha az emberiség története folyamán nem állt és nem is állhatott a kereszténység előtt olyan nagy feladat, mint amilyent most ez az ország a fejlett szocialista társadalom építése során támaszt vele szemben s tesz lehetővé számára: társadalomformáló, közösségfejlesztő erőként kiteljesedve kell minden korábbinál magasabb szintre jutnia lelkiekben, morális tartásban, cselekvő szolgálatban, hogy megfeleljen a társadalomfejlesztésben, a közerkölcs szilárdításában reá háruló állampolgári és keresztényi felelősségnek. Nincs és nem is lehet most már olyan szerep, amely az élet egyik oldalán „tisztán állampolgári”, a másikon „tisztán keresztényi” arculatot mutat, attól függően, hogy a hivő ember milyen kötelezettségének tesz eleget: állampolgárinak-e, vagy a hitéből következőnek. Hite és az adott valóság közelebb került egymáshoz, mert a társadalom őszintén igényli teljes jogú részvételét, és a hivő ember is érdekeltté vált a holnap közös világának felépítésében, felnőtt a szocialista rend jelenkori távlataihoz. Hite és a valóság közt támadt konfliktusa ezért látszólagos konfliktus, amely a társadalom ateista ideológiája és saját, transzcendens világnézetének összeegyeztethetetlensége miatt áll fenn. Látszólagos azonban mégis, mert nem a gyakorlati együttműködést gátolja, hanem az elvek, az eszmék síkján fejeződik ki, s a keresztény ember felszabadult, világnak nyitott magatartását nem torzíthatja el. A társadalmi fejlődés mai állapota nemcsak tág teret nyit a hivő ember evangéliumi tanúságtételének a munkás hétköznapokban, hanem egyenesen igényli, várja tartós közreműködését. Kádár János ezt a közelmúltban így fogalmazta meg: „Az ötödik ötéves terv nemzeti ügy, nemzeti program, amelyet a társadalom minden alkotó erejének cselekvő közreműködésével valósíthatunk meg. A közös ügy érdekében minden aktív erőnek, párttagnak és párton kívülinek, hívőnek és nem hívőnek, az ifjú nemzedéknek, a magyar nép, a haza felvirágzását akaró erőnek össze kell fogni.”3 Evangéliumi alapon „Becsületbeli kötelességnek tartsátok — int bennünket szent Pál —, hogy békességben éltek, a magatok dolgával törődtök, s két kezetekkel dolgoztok, ahogy a lelketekre kötöttük. Akkor a kívülállókból tiszteletet vált ki életetek, és nem szorultok rá senkire" (1Tesz 4,12). Milétoszi búcsúbeszédében saját dolgos életét állítja példának: „Senki ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam. Jól tudjátok, hogy amire magamnak és társaimnak szükségünk volt, kezem munkájával szereztem meg. Minden tekintetben példát adtam nektek, hogyan kell dolgozni s a gyengéknek támaszukra lenni, Urunk Jézus szavaira emlékezve: Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20, 33—35). A keresztény ember hivatása az, hogy élete, tevékenysége révén evangélizáljon, 119
