Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - FIGYELŐ - Széll Margit: Várható-e a teológiák szintézise?
„Sejtjük" már a lehetséges egészet? Azok a teológusok, akik évtizedek óta a teológiai igazságok fejlődését, történeti és gyakorlati összefüggéseit kutatják, megkísérelnek olyan szintéziseket körvonalazni, amelyek segítségével a teológiák „káoszát" valamilyen szerkezeti rendszerbe foglalják (vö. Z. Alszeghy—M. Flick: Come si fa la Teológia, Roma, 1974). — Az ilyen kísérleteknél világosan kell látnunk, hogy a teológiai pluralizmus igazi belső forrása az a tény, hogy az emberi értelem korlátozott befogadóképessége nem képes kimeríteni „ Krisztus misztériumát", a világ Istennel való kiengesztelődésének titkát. És mint ilyen hitigazság, eleve felülmúlja azt a lehetőséget, hogy a történelem bármely korszaka is teljességgel kifejezze Isten misztériumát. Ezzel a ténnyel máris lényege szerint kivonja magát bármiféle korlátozó, zárt rendszerezés alól (vö. Documento della Commissione Teologico Internazionale su l'unitá della fede e il pluralismo teologico I.). Ez egyszerűen annyit jelent, hogy az emberi értelem nem tudja teljességgel befogadni és emberi rendszerbe foglalni Isten igazságát, viszont állandóan mégis arra kell törekednie, hogy egy-egy kornak megfelelő irányból azt megvilágíthassa. Ha ilyen átfogóan értjük a teológiai rendszerezés kérdését, akkor kitűnik, hogy a teológiai uniformizmus múltbeli törekvése egy téves vélelemnek volt a rejtett kifejezése. Annak ugyanis, hogy a tanító- hivatal Istentől származtatott hatalmával, de emberi mivoltában úgy gondolta, hogy formuláiban mégis csak teljességében felfogta az Isten titkait, mert csak így léphetett fel megfogalmazásaiban abszolút követelményekkel. A teológiai uniformizmus egyébként az egyház gyakorlatában is tarthatatlan, mert lehetetlenné tenné a krisztusi üzenet beillesztését a különféle kultúrákba és ezzel megbénítaná az Egyház egyetemes küldetését (vö. Ad Gentes 21-22.—GS 62.). A pluralizmus elfogadásával viszont az egyháznak nemcsak különböző vagy egymást kiegészítő, hanem egymással szembenálló nézetekkel is számolnia kell, és mivel ilyen esetben nem lehet mindegyik félnek egyformán igaza, a tévedések kockázatát is vállalja. Az annyira kívánatos pluralizmus azonban nem jelent mozdulatlan különféleséget vagy megmerevedett szembenállást. Az egyházban csak olyan pluralitásról lehet szó, amely mindig mozgásban van és az e g y s é g felé fejlődik (vö. Documento della Commissione Teologico 15) Ez az egységesítő pluralizmus a tanítások két szintjén fejlődik. A hitbeli kijelentések területén lehetnek olyan állítások, amelyek az adott helyzetben egymást kizárják. Ez azt jelenti, hogy az egyik téves vagy éppen fejlődése során válik túlhaladottá. Amint a teológia fejlődése alkalmat ad arra, hogy tévedések keletkezzenek, úgy a további fejlődésnek ezeket a tévedéseket ki kell küszöbölnie vagy legalább is el keli jutnia egy olyan pontra, ahol az egyik állítás már nem zárja ki teljességgel a másikat. Ahol viszont az állítások különbözősége nem ellentmondó, ott az egységes felfogást nem szükséges erőltetni. Inkább próbálják a különbözőségekben eleve benne rejlő egységet kibontani. így tehetünk eleget szent Pál kívánságának: „Ugyanazt valljátok mindnyájan! Forrjatok össze egyazon felfogásban!... Talán megosztott Krisztus?... hogy egyesek azt mondják: Én Pállal tartok, én meg Apollóval, én Kéfással, én pedig Krisztussal" (1Kor 1, 1 Okk). — Hogy azonban a felfogásbeli különbségeket a krisztusi lelkűiét egységéhez vezessék, maguknak a tanítás képviselőinek nemcsak bölcs látásra, hanem belső alázatra és önmagukról megfeledkező áldozatosságra is szükségük van. így mintegy önmaga akadályán túllépve, mindenki feltételezheti a másikban is az igazság őszinte keresését. Elfogadja, hogy lehetnek nézőpontok, amiket maga nem ismer, vagy még nem értett meg. Ha pedig valaki valóban meggyőződött a tárgyi hibáról, inkább mentse a tévedőt és adjon neki kiutat, mintsem vádoljon. Az igazi egyházi pluralizmus csakis az evangéliumi egység és szeretet talaján virágozhat. A szeretet az az egységesítő kötelék, ami sokféle gondolkodású és egyéniségű embert összefűzhet. Így az isteni igazságok megközelítésében mindenki megtalálhatja saját helyét az egyházban, hogy közösen segítse az isteni igazság és élet fejlődését. „Ugyanis az apostoli eredetű hagyomány a Szentlélek erejével bontakozik az egyházban. így növekedik a tények és az igék értése, amiket a hívek a gondolkodás tanulmányozása során szívükbe zárnak. Növekedik azon belső tapasztalással is, amit a lelki dolgok mélyebb megértése nyújt, valamint azok igehirdetésével, akik a püspöki folytonossággal együtt megkapták az igazság biztos karizmáját" (Dei Verbum 8). Láthatjuk, hogy Krisztus igazsága nem egyszerűen emberi igazság, amit a természetes értelem saját biztonságával önkényesen rendszerezhet és formálhat. Az értelmi munkával felkészült kutatót azonban a Szentlélek ereje elragadhatja az isteni igazság bizonyos fokú intuíciójára, egységben-lá- tásra, és szintézisre, mert „Isten az, aki . . . világosságot támasztott szívünkben, hogy felragyogjon bennünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán" (2Kor 4,6). Széli Margit 114
