Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - FIGYELŐ - Széll Margit: Várható-e a teológiák szintézise?
Istent „képviselje". Isteni személye szerint különbözik az Atyától és a Szentlélektől, Rajta áll vagy bukik minden ember istenkapcsolata. Nem csoda, hogy már az újszövetség többféle krisztológiát próbált felrajzolni. Krisztus az önmagát feláldozó Főpap, az áldozati Bárány, a halálig megalázott Szolga, a Mózestől megígért Népvezér. Ö az, aki a törvényt az utolsó jottáig beteljesíti, ugyanakkor felszabadít a törvény igája alól. jézus minden lényeges elemét Pál apostol már összefoglalta: az Istenfiúságot, az „érettünk vállalt keresztet és feltámadást, sőt az Ű. előrelétezését (préegzisztenciáját) is. Ezekből az alapelvekből fejlődött ki a történelem során az egyház sokarcú teológiája. A történeti Jézus és a feltámadt Krisztus közötti „szakadék" áthidalására többféle krisztológiát alkottak, de mindegyik a misztérium keretein belül maradt. Az első századok nagy kísértése a monofitizmus volt, amely azt hangsúlyozta, hogy Krisztusban minden emberi csak „transparenciája" az isteninek. Az érthető, hogy a rendszerbe nem foglalható misztériumot a különböző krisz- tológiák csak többé-kevésbé megközelíthetik más és más oldalról, de ki nem meríthetik. Mégis megközelíthetetlen titok marad számunkra az „érettünk Szenvedő” misztériuma is. Nem értékelhetjük kellően a megváltás realizmusát, ha csupán Jézus szenvedésének végtelen méltóságáról és értékéről beszélnénk, vagy éppen ártatlanságát és érdemeinek túlhalmozását hangoztatnánk. Hova helyezzük tehát a súlypontot? Krisztus keresztjétől távol, Isten megelőző kiengesz- telődési szándékába? Ezzel valóban a meg- váltástani monofizitizmusba esnénk, kiüresí- tenénk Jézusból az emberit, a szenvedésben velünk vállalt szolidaritását, szenvedésének emberi értékét és emberi oldalát. Ezzel meggyengülne a mi szolidaritásunk is Vele, ki- üresítenénk a „szentek egyességének" (Com- munio Sanctorum) tanítását, valamint az egymásért vállalt ima, szenvedés, áldozat és kiengesztelés értékét. A különböző krisztoló- giák megközelítései még csak alig érik el a megváltás igazi középpontját. A reális és nemcsak szimbolikus „helyettesítő szenvedés" mögött mindig titok marad a bűnösben megmaradó (vagy éppen a megváltással visszaajándékozott) szabadság, amivel a felajánlott üdvösséget elfogadhatja, vagy visszautasíthatja. Feltámadnak kérdéseink: Meghiúsíthatja-e az ember Isten minden emberre kiterjedő üdvözítő szándékát? Diadalmaskodhat-e az emberi szabadság Isten fölött (a kárhozatban)? Ezek az Istenhez intézett őszinte és gyötrő kérdések bizonyos formában mindig is fennmaradnak és itt nem tudunk mást tenni, mint a hittitkot „titoknak elfogadni", megdöbbent csodálkozással figyelni: hogyan lehetséges az, hogy Isten Jézus Krisztusban ilyen túlcsorduló szeretettel közeledik felénk? De titok marad a teremtményi szabadakarat, és a „gonoszság misztériuma" is. Isten jelenlévő szeretetének a ténye azonban nyilvánvaló az Ö Igéjében és megtapasztalható. Istennek ez a szeretete megkívánja az egyháztól, mint Krisztus testétől az egység maximumát, amely nem uniformizál, hanem az egységet építi, színezi és ezért fenntartja a jogosult különbözőségeket széthúzás és szétesés nélkül. A sokszínű különbözőséget, az egységesítő szerete- tet alapozza meg, fogja össze és azáltal bontakoztatja ki az egyéni sajátosságokat, hogy egyre szorosabb és bensőségesebb egységbe fűz egymáshoz és a Főhöz: Krisztushoz. Sodrása a Középpont felé irányul, de nem öntudatot vesztő Nirvánába-zuha- nást jelent, hanem az egyéni értékek felizzását a teremtett világ Személyes Középpontjában, Jézus Krisztusnak egységesítő vonzásában. Jézus Krisztus közösségében óriási szabad tér tárul fel előttünk a kibontakozásra, és arra, hogy bekapcsolódjunk az isteni szimfóniába. „Minden a tietek... a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az el- jövendők, minden a tietek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené" (1 Kor 3,22 k). KL VÁRHATÓ-E A TEOLÓGIÁK SZINTÉZISE? Szintézis, mint a gondolkodás igénye A primitív kultúrákban éppen úgy, mint a gyermeki világképben, felismerhető a gondolkodás azon kezdeti szakasza, amikor az ember még a világot egységnek tekinti. Ebben az univerzumban, — ahol egyik dolog a másikhoz illeszkedik —, önmagát is alkotórésznek érzi, öntudatlanul is azonosul az egésszel. Az egyéni tudatos reflexió vagy éppen a tudományos gondolkodás ott kezdődik, ahol az ember ebben a még ösz- szefolyó világvízióban lassan kezdi megkülönböztetni a tárgyakat, végül önmagát is elkülöníti a valóság dolgaitól és az abból merített gondolati tárgyaktól. 109
