Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Az evangéliumi erkölcs társadalmi vonatkozásai
TANULMÁNYOK Boda László AZ EVANGÉLIUMI ERKÖLCS TÁRSADALMI VONATKOZÁSAI A keresztény erkölccsel kapcsolatban világszerte jelentkezik az az igény, Hogy fölmutassa társadalmi vonatkozásait. Jelentkezik ez az igény belülről és kívülről. A belső igény a katolikus morálteológusok részéről főként a 2. Vatikáni zsinat iránymutatásai alapján bontakozik ki, és abban nyilvánul meg, hogy a krisztusi erkölcs evangéliumi alapjainak feltárásával még tisztábban motiválják a hivő ember felelős jelenlétét a világban.1 A külső igény is lényegében ezt várja. Véglegesen el kell oszlatnunk azt a hiedelmet, hogy a keresztény erkölcs a pusztába vonulók „remete etikája”, vagy merőben „túlvilági morál”, amely elidegenít a földi lét feladataitól.2 Ezért a jelen tanulmány keretében szeretnénk rámutatni az evangéliumi erkölcs sajátos jellegére, továbbá arra, hogy ezzel nem ellenlábasa a társadalmi erkölcsnek, hanem állandó energiaforrása; hatásos, sőt nékülözhetetlen segítője. A társadalmi törvények elsősorban az emberi személy kibontakozásának külső feltételeit és a közösség életének külső védelmét, jogi vonatkozásait biztosítják, illetve szabályozzák. Ennek következtében gyakori tapasztalat, hogy ha valaki nem vét is kifejezetten a társadalmi törvények ellen, azzal még nem válik feltétlenül jellemes emberré, erkölcsi személyiséggé. A külső keretet belső tartalommal kell megtölteni. S az evangéliumi erkölcs nélkülözhetetlen szerepe éppen arra irányul, hogy segítse az emberi személy, valamint a közösség bensőségessé válását, interiorizációját.'1 Igazán bensőséges kapcsolatok nélkül (barátság, szeretet, szolidaritás) valódi közösség tulajdonképpen létre sem jöhet. A család közösségét például nélkülözhetetlen társadalmi törvények védik és támogatják jogi vonatkozásban. A bensőséges szeretet-kapcsolat híján azonban mindez nem bizonyul kielégítőnek ahhoz, hogy a család tagjai között termékeny együttműködés alakuljon ki a közös cél megvalósítása érdekében. A teljes széthullástól az anyagi vagy érvényesülési érdekek egyideig biztosítékot nyújtanak, de tartósan aligha. S a kényszerű együttlét nem jelent valódi emberi közösséget, csupán egymásmellettiséget, s nem szolgálja az értékekben való kölcsönös kibontakoztatást, azt a szeretet-kapcsoiatot, mely az evangéliumi erkölcs talaján fakad. Ezért a társadalmi törvények és az evangéliumi erkölcs a közösség javának szolgálata érdekében sajátos alkata szerinti együttműködésre hivatott. Ennek megértésére meg kell kísérelnünk, hogy az evangéliumi erkölcs sajátos jellegét fölvázoljuk, hogy aztán — legalább főbb vonásaiban — utalhassunk annak társadalmi vonatkozásaira. Az evangéliumi erkölcs ószövetségi háttere Az evangéliumi erkölcs és az ószövetségi erkölcs között lényeges különbség van. Felismerhetők azonban a közös vonások is, hiszen az újszövetség ebben a tekintetben szintén „beteljesíti” a régit.'* A radikális különbség abból adódik, hogy az ószövetségi erkölcs a Tóra alapján áll, az újszövetségé pedig „Krisztus törvénye” alapján. Az ószövetség törvénye, a Tóra egy olyan teokratikus eszme jegyében fogant, melynek értelmében a kinyilatkoztatás alapján álló valláserkölcsi szabályok egyúttal a választott nép „társadalmi törvényét" és így társadalmi erkölcsét is jelentették. A kettő között nem volt ellentét, sőt a kettő elválaszthatatlanul átjárja egymást. Krisztus idejében ez a szoros egység már a történelmi szituáció folytán is tarthatatlanná vált. A hellenizmus korában ugyanis a teokratikus eszme a görög uralkodók zsarnoksága és hellenizálási törekvései miatt nem volt többé fenntartható. A Tórához való hűség vértanúkat követelt. A valláserkölcsi előírások és a társadalmi törvények között lényeges pontokon és szinte a végsőkig kiéleződött a feszültség (vö. makkabeusi háborúk). Igaz, a rómaiak gyakorlatiassága és politikai érzéke nem csupán az istenhit, de a vallási szokások tekintetében is lehetőséget adott a zsidóságnak bizonyos önállóságra (főként Caesar 3
