Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 2. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Homíliavázlatok az év 20. vasárnapjától 26. vasárnapjáig

fejlődni, akkor kell valamivé válnunk, Ilyen feleleteket adnak: az ember 02, amivé teszi magát; akkor értékes az élete, ha beilleszkedik a társadalmi haladásba. A kereszténység az embert teremtménynek nézi. Az élet sokrétű. Vannak testi, élettani vonatkozásai, szellemi megnyilvánulásai, erkölcsi kötelességei, s mindezt összefogja az üdvrend, mint végső cél. Az ember útban van az üdvösség felé, kötelességei ebből kapnak fontosságot és erkölcsi súlyt. A mai szentlecke így fejezi ezt ki; Szabad akaratból hívott minket életre, hogy első termése legyünk teremtményeinek. Mégpedig az „igazság szavával" hívott bennünket életre. Az apostol tehát a megigazulásról, a kegyelmi újjászületésről beszél, nem egyszerűen a természetes életről. Isten maga indít el és vezet a tökéletesség felé. A mi feladatunk az, hogy ezt a magasabb életet megismerjük és kialakítsuk.

A kiválasztottságot, a benső megszentelést fel lehet fogni úgy is, ahogy Krisztus ellenfelei tették; csak külsőségekkel jelezték, hogy ők az Isten népe, vagyis szertartásos mosakodással, feltűnő böjttel, az ételekben való válogatással, áldozatbemutatással. De a lelkűiét kialakítását, az engedelmességet, az igazságosságot, a szerete- tet elhanyagolták. Az ilyen vallásosság csak képmutatás.

Krisztus más utat mutat. Ő tudja, hogy a kegyelmi segítség nem tünteti el belső hajlamainkat és nem teszi fölöslegessé tudatos önnevelésünket. Megvannak bennünk a rendetlen hajlamok, a tisztátalan vágyak, s ezek önzővé, erőszakossá, lustává tehetnek bennünket. Az egyéni vallásosság ott kezdődik, ha benső rendre és tisztaságra törekszünk. Megéljük a kísértést, hogy az Isten iránti kötelességet elaltassuk különféle szólamokkal: felvilágosultsággal, szabadsággal, modernséggel. Az emberek iránti feladatainkat pedig hajlandók vagyunk elfoglaltsággal, fáradtsággal vagy mások hálátlanságával takargatni. Jakab apostol nagyon jól látja, hogy „addig nem fogadjuk jó lélekkel a belénk oltott tanítást", amíg ezeknek az indulatoknak és vágyaknak szabad utat engedünk, s akkor ez „a tanítás nem is menthet meg", vagyis nem vezet az üdvösségre.

Krisztus tanítása nem egyszerű illemtan, nem földi bölcsesség, nem társadalmi jóne- veltség, hanem az Isten előtti felelősségnek és az élet végső értelmének kifejezése. Igazi önnevelés, önfegyelmezés csak ott van, ahol elfogadják a lelket, az örök életet, az ítéletet és tudják azt is, hogy Isten szeretettel adja segítségét gondviselésében és kegyelmeiben.

Évközi 23. vas. (Iz 35,4—7a; Jk 2,1—5; Mk 7,31—37)

A hit szemével nézni

Jézus csodáinak kettős céljuk volt: bizonyságot szolgáltattak amellett, hogy őt az Atya küldte, továbbá előre jelezték Isten országának kegyelmi gazdagságát. A test gyógyítása és a holtak feltámasztása jelezte, hogy Jézus az élet ura, tehát örök életet és boldogságot adhat. A természetben végrehajtott csodái viszont azt mutatták, hogy Isten gondviselésével a rideg természetet is a mi szolgálatunkra adja, s egykor a természetet is megdicsőíti, hogy az örök életnek a kerete legyen. De a csodáit csak azok fogadták el, akik megérezték, hogy ő az Atya szeretetét és irgalmát közvetíti, s ezért hittel, bizalommal közeledtek hozzá vagy kérték segítségét. Meg lehet figyelni, hogy a környezetében vannak olyanok, akik csak akkor hajlandók elfogadni Messiásnak, ha megdöbbentő és látványos jeleket tesz, ha földi vágyaikat kielégíti vagy nemzetüket juttatja földi dicsőséghez. Pál apostol később azt mondta, hogy az ilyenek csak „test szerint" ismerik Krisztust. Ahhoz, hogy meglássuk benne az Isten Fiát, az igazi Megváltót, „lélek szerint" kell őt megismerni.

Jézus a vakok meggyógyításának csodáját mindig mint jelképet alkalmazta. Bizonyította, hogy új világosságot, új fényt hoz az embernek. Földi életében nem gyógyított meg minden betegséget, nem adta visz- sza minden vaknak a látást, de jelezte, hogy mint a kegyelem forrása „megvilágosít minden embert". A hit világosságát felkínálja mindenkinek. Azóta tudjuk, hogy mi a szándéka Istennek, tudjuk, hogy merre vezet az élet útja, azért nem járunk sötétségben. Nemcsak teremtménynek, hanem Isten gyermekének érezhetjük magunkat, tehát más a biztonságérzetünk. Tudjuk, hogy nemcsak emberi gyengeség van, hanem van bűnbocsánat is, azért nem kell magunkkal cipelni a múlt terhét. A hitben azt is megismerjük, hogy a halálraszánt ember mégis életre van hivatva, azért érdemes küzdeni és remélni. Az élet mostohasága és igazságtalansága közepette is biztosak vagyunk arról, hogy Isten szeret bennünket és talál mentő körülményeket hibáinkra is. Végül pedig tudjuk, hogy erőt ad az igazságosság, a türelem, a szeretet gyakorlására, tehát amíg megvan bennünk a jószándék, addig életünk nem gyümölcstelen. Az embereket nemcsak azzal az önző várakozással nézhetjük, hogy mit kapunk tőlük, hanem azzal a bizakodással, hogy amit nekik teszünk, olyan érték, mintha Istennek tennénk. Még akkor is, ha nem érdemlik meg, vagy félremagyarázzák a szándékunkat.